India az elmúlt két évben két igen kemény általános sztrájkot is átélt, melyek az országban meglevő éles osztályviszonyokról tanúskodtak, az ottani választások a kommunista és baloldali pártok számára mégis katasztrofális eredményt hoztak. Ez a látszólagos ellentmondás rávilágított a pártok vezetőinek szerepére és arra való képtelenségükre, hogy kiutat mutassanak a jelenlegi patthelyzetből, amelynek létrejöttéért őket terheli a felelősség.
A 2014. áprilistól májusig tartó indiai parlamenti (Lokh Sabha) választásokon a reakciós jobboldali BJP-párt az 543 parlamenti székből 262-nek a megszerzésével tiszta választási győzelmet aratott – mindössze 10 hiányzott az abszolút többség megszerzéséhez. Ily módon ez a párt egymaga, koalíciós vezetés kialakításának kényszere nélkül veheti kezébe a kormányrudat. Hogyan vált lehetségessé, hogy a világ „legnagyobb demokráciájának” tartott ország politikai irányítását az a Narendra Modi veszi kezébe, aki Indiai legerőszakosabb, legreakciósabb és legsovinisztább erőivel tart fenn kapcsolatokat? Az alábbiakban marxista nézőpontból próbálunk választ adni e kérdésre.
A 814 millió szavazásra jogosult állampolgárból 551,3 milliónyian járultak az urnákhoz (ez 76 %-os részvételt jelent) az április 7-től május16-ig tartó választások 5 fázisában, amelyet a média úgy emlegetett, mint a globális polgári demokrácia legnagyobb erőpróbáját.
A szavazatok 31 %-ának elnyerésével a BJP-párt a parlament legnagyobb pártja lett (a 2009-es választásokon ez az arány 24,6 % volt). A választási rendszernek köszönhetően a BJP ezáltal többséghez jutott a parlamentben. Ez azt jelenti, hogy 30 év óta ez az első olyan országgyűlés Indiában, amely parlamenti többséggel jött létre.
Ugyanakkor a Kongresszus-párt komoly vereséget szenvedett, minthogy a 2009-es 37,2 %-os szavazati aránnyal szemben az idén csak 19,3 %-ot szerzett, ami mindössze 44 képviselői hely elfoglalására jogosítja fel. Ez katasztrofális vereség és a legrosszabb szavazási eredmény volt, amit a Kongresszus-párt a függetlenség elnyerése utáni történetében elért.
A baloldali pártok veresége ennél is nagyobb volt. A CPI-M (India Kommunista (marxista) Pártja – ford.), a CPI (a maoista párt – ford.), az RSP (Forradalmi Szocialista Párt) és a Forward Bloc (Haladók Blokkja – ford.) a 2009-es kb. 7 %-os összesített eredményével szemben most csak 4,5 %-ot ért el. Ez azt jelenti, hogy miután a baloldal parlamenti helyeinek a száma a 2004. évi 60-ról 2009-ben 24-re csökkent, ez a szám most tovább csökkent 10-re. A CPI-M szavazatainak részaránya a 2009-es 5,33 %-ról 3,2 %-ra csökkent, a CPI-é pedig az 1,43 %-ról 0,8 %-ra.
A baloldali pártok katasztrofális szereplése a baloldalon sokakat végső kétségekbe ejtette, felkeltve bennük a félelmet attól, hogy Narendra Modi és a BJP súlyának növekedése a társadalmon belül jobboldali fordulat jele és fasiszta vezetés kockázatával jár. Csak hát, ahogy mondani szokták: „Ne sírj. Ne háborodj fel (miatta). Értsd meg.” Nekünk józanul kell elemeznünk azokat a konkrét erőket, amelyek hatása ide vezetett és egy ilyen elemzés alapján kell megtalálnunk az indiai baloldal jelenlegi válságából kivezető utat.
Bár a felszínen az eredmények elsöprő győzelmet mutatnak, a Modi győzelme mögött rejtőző valóság összetett képet mutat. Noha a BJP a Lokh Sabha-ban többségi vezetést gyakorol, nem szabad elfelejtenünk, hogy a leadott szavazatoknak valójában csak 31 %-át szerezték meg. Az indiai társadalom egészét tekintve ne veszítsük el arányérzékünket. A 814,5 millió szavazásra jogosultból a BJP-ra csak 171 millió szavazott, ami a szavazatok 21 %-át jelenti. Amint arra fentebb már utaltunk, a párt parlamenti többségét főleg a választási rendszer az „1 kerület – 1 tag”-gal jellemezhető elvének köszönheti – ugyanezt a rendszert alkalmazzák az amerikai, angol és kanadai törvényhozói választásoknál (habár az indiai Lokh Sabha-ban 131 helyet az alsóbb kasztok részére tartanak fenn).
A fentebb mondottakból világosan látható, hogy a BJP jelentősen növelte választóinak számát a 2009-es választások 101 milliós számához képest. Ugyanakkor parlamenti többségét a párt nem annyira saját erejének, mint sokkal inkább a többi párt válságának és gyengeségének köszönheti, amit a vidéki szavazatok töredékes voltát tovább fokozta.
A két nagy párt, a BJP és a Kongresszus-párt együtt valójában a leadott szavazatoknak mindössze 51 %-át kapta meg. A fennmaradó 49 %-on különböző apró pártok osztoztak. Az új parlamentben szerzett szavazat-részük még a Nemzeti Demokratikus Szövetségben levő partnereivel együtt is csak kb. 38,5 %, az Egyesült Haladó Szövetség (ez a Kongresszus-párt körüli szövetség) részesedése 23 %, ami azt jelenti, hogy a kisebb és régiós pártokra 38 % szavazott. A Lokh Sabha harmadik legnagyobb pártja, az AIADMK (All India Anna Dravida Munnetra Kazhagam) valójában inkább régiós párt, amely bár elsöprő győzelmet aratott Tamil Nadu-ban, a többi államban azonban nem szerepel.
A szavazatok ily atomizált természete a közismert pártok iránti, az országban általánosnak mondható viszonyokat tükrözi. Az, hogy a BJP-nek sikerült a többi párt fölé kerülnie, ennek a válságnak és az indiai burzsoázia támogatásának tudható be.
Például Uttar Pradesh-ban, a legsűrűbben lakott államban a BJP a 80 képviselői székből 2009-ben 10-et kapott, 2014-ben 73-at, de a leadott szavazatok 42,3 %-át szerezte meg. A Kongresszus Pártot nyilvánvalóan megbüntették, minthogy a korábbi 21 képviselői szék helyett csak 2 széket kapott, de így járt a két nagy régiós párt, a Samajwadi és a Bahujan Samaj Párt is, amelyek az államot 1989 óta egymást váltva vezették. E pártok mindegyikének a válsága okozta azt, hogy a BJP a szavazatok mindössze 42 %-ával Uttar Pradeshben a képviselői székek 90 %-ához juthattak hozzá. Az övéik lettek még az alsóbb kasztok részére fenntartott képviselői helyek is – ami jelentős eredmény, figyelembe véve a BJP hindu fundamentalista és soviniszta természetét. Mindebben az India összes pártját érintő általános politikai válság tükröződik.
Szegénység gazdagok környezetében
A politikai válság az ország szociális helyzetével magyarázható. A burzsoá média állításaival ellentétben a gazdasági növekedés nem vezetett az indiai nép életkörülményeinek javulásához. Miközben egy egész középosztály nőtt fel ebben a környezetben és a vezető osztály szuperprofitra tett szert, az indiai nép többsége számára ez a kizsákmányolás növekedését jelentette.
2001 és 2010 között 8-9 %-os volt a növekedés átlagos mértéke, ugyanezen időszakban a szegénységi küszöb alatt élők száma viszont 771 millióról 836 millióra nőtt.
Igazában nagy szakadék tátong a gazdagok és szegények helyzete között. A high tech, magas szintű digitalizáltság, nukleáris és űrprogramok és a visszataszító fényűzés mellett a legsivárabb nyomor található. A munkanélküliség hivatalos mértéke 3,5 %-os, habár ez erősen alábecsült adat. Tudományos eszközökkel kimutatott statisztikai adatok valójában nincsenek. Megbízhatóbb adatokat az indiai ILO-tól lehet kapni, ezek szerint a 15 és 59 év közötti korosztályokba tartozóknak 2011-ben és 2012-ben csak 21,2 %-a kapott rendszeresen fizetést. 2013-ban gazdasági visszaesés volt, emiatt a helyzet csak még rosszabbá válhatott.
A statisztikai adatok beszédesek: az indiaiak több, mint 70 %-áról lehet feltételezni, hogy kevesebb, mint napi 20 rúpiából (0,35 $-ból) él; az 5 évesnél kisebb gyerekek 48 %-a mellett a nők 36, a férfiak 34 %-a alultáplált; a falusiak 80, a városiak 64 %-a jut hozzá a minimális kalória-szükséglethez. A helyzet csak rosszabbodik, amit az élelmiszer-árak inflációjának tartósan kétszámjegyű, a fogyasztási cikkek áráénak 9 % feletti mértéke mutat.
Nem jobb a helyzet a közoktatásban és az egészségügyben sem. Az 1.-5. osztályokba járó gyerekek 29 %-a, a felsőbb osztályokba járók 46 %-a kimarad az iskolából. A piaci erők felszabadításának következtében a bejáró betegek alapellátásának 80, a kórházi betegekének 60 %-a profitalapon, uzsoraárak ellenében történik egyszerű emberek részére is. Egyes számítások szerint évről-évre kb. 80 millió munkás süllyed le anyagilag a szegénységi küszöb alá a betegségének gyógyítására felhalmozódott kölcsönök visszafizetése miatt.
Az utóbbi mintegy húsz évben a munkakörülmények és a bérek drámai romlása következett be a főnökök offenzívájának eredményeként. A globalizációs feltételek nyomásának engedve a főnökök különböző eszközökkel egyre több extraprofitot sajtoltak ki a munkásokból, főleg úgy, hogy az állandó munkaviszonynak (amelynél jelentős munkakörülmény-javítást értek el a dolgozók) a megszüntetésével, annak szerződésessel való lecserélésével, amelynél viszont rosszabb bért fizetnek, hosszabb munkaviszonyt követelnek meg a munkásoktól. Ennek tudható be, hogy a munka termelékenysége az 1999 és 2007 közötti időszakban 5, a 2008 és 2011 közöttiben további 7,6 %-kal növekedett, miközben a reálbérek az említett időszakok egészében 2 %-kal csökkentek. Mindez a javak egyoldalú felhalmozódásával és a profitok magasba szökésével járt.
Közben meg az árak a fogyasztói árindex alapján megadott 9 %-nál gyorsabban emelkedtek. Az indiai kormány Labour Bureau-ja szerint, ha a fogyasztói árindexet 2001-ben 100-nak vesszük, akkor az ipari munkások számára szelektált áruk átlagos ára gyorsan emelkedett. Olyan áruk, mint a hüvelyesek, étolaj, tej stb. ára 50-150 %-kal emelkedett.
Ezek azok az India lakosainak többsége által elszenvedett életkörülmények, amelyek megalapozták az országnak az utóbbi időben bekövetkezett gazdasági növekedését. A tömegek ilyen mértékű kizsákmányolásával és az irányukban gyakorolt embertelen bánásmóddal aztán olcsón lehet árucikkeket előállítani, ásványi anyagokat bányászni és társadalom csúcsán elhelyezkedő maroknyi kiváltságosaknak a külföldre irányuló export révén meggazdagodni.
A leghátrányosabb helyzetben levőkre a helyzet még rosszabbá válása vár. Egyszerűen avégett, hogy a növekvő számú lakosság igényeinek kielégítése miatt előálló munkaigény-növekedéssel lépést lehessen tartani, minden hónapban egy millió új munkahelyet kell létesíteni. Ez azonban aligha lesz lehetséges, mivel a gazdasági visszaesés miatt lelassul a beruházások üteme is.
Mindezen társadalmi-gazdasági körülmények, benne a szélsőséges körülmények közé vetett nagy tömegek fogják lángra lobbantani azt a lángot, amely a jövő Indiai Forradalmává alakul, s amelynek szikráit már lehet is látni.
A szunnyadó óriás tapogatja izmait
Hosszú történelme van azoknak a harcias küzdelmeknek és forradalmi mozgalmaknak, amelyeket az indiai proletáriátus a tőke uralma ellen vívott, ill. melyeket létesített, amint azt a tengerész lázadással 1946-ban beindult forradalmi fellendülés alatt és később, az 1970-es években is láthattuk.
Az 1970-es évek harcai ugyanakkor a heves osztályharc csúcsát is jelentik, amit egészen a 2000. év közepéig tartó fokozatos lanyhulás követett. Bár 1991 és 2013 között 16 nagy általános sztrájk is lezajlott, a mozgalom visszaesése mégis bekövetkezett. A sztrájkok száma 1978-ban 2762 volt, de ez a szám 1992-ig mintegy ezerre, 2007-ben 210-re apadt le és ez az apadás a legutolsó időszakig folytatódott.
Az igazsághoz tartozik, hogy az indiai munkásosztály erős kommunista hagyományai ellenére a Szovjetunió bukása az azt következő időszak sok-sok mozgalmának bukásával együtt megrendítette a munkásosztály mozgalmának bizalmát.
A sztrájkok számának csökkenéséből és a munkások elbocsátásából egyes elemzők azt a következtetést vonták le, hogy az indiai ipar területén a viszonyok „javultak”. Közvélemény-kutatásokból az volt kiszűrhető, hogy a munkások jelentős része problémáit szakszervezet útján való kollektív fellépés helyett egyénileg próbálja megoldani. Az a valóság, hogy a felszín alatt egy másfajta folyamat zajlott le, a munkafeltételek romlásával együtt egy alulról jövő lázadás körvonalai kezdtek kibontakozni. A viszonyok tehát nem hogy javultak volna, de soha nem voltak oly feszültek, mint napjainkban.
Igazában az osztályharc az utóbbi években meggyengült. A sztrájkok száma lassan emelkedni kezdett, ezzel együtt egy új (harci) szellem kezdett országos méretekben elterjedni. Míg korábban az általános sztrájkok néhány, főleg a Baloldalhoz csatlakozó szakszervezeti szövetség bevonásával zajlottak le, addig az utóbbi 10 évben a sztrájkokat gyakorta az összes nagyobb szakszervezeti szövetség szervezte. Ez azt az alulról jövő nyomást tükrözi, amellyel a szakszervezeteket közös fellépésre akarják kényszeríteni.
Indiában a munka frontján mintegy 450 millió ember áll, és számuk növekszik. A vidéken, falvakban dolgozók száma ennek mintegy 60 %-át teszi ki. A szakszervezeti mozgalom forradalmi hagyományainak köszönhetően a szervezett munkásság számaránya meglehetősen magasnak mondható.
Hivatalos adatok szerint a szakszervezetek tagságának teljes száma, beleértve a falusi dolgozókét is, mintegy 100 millióra tehető. A 7 központi szakszervezet legnagyobbika a 33,3 millió taggal rendelkező, a Kongresszus-párthoz tartozó Indian National Trade Union Congress (INTUC). A sorban az INTUC-ot a BJP-hez közel álló Bharativa Mazdoor Sangh (BMS) követi 17,1 millió tagjával, majd az India Kommunista Pártjához tartozó All Indian Trade Union Congress (AITUC) 14,2 millió taggal, a Hind Mazdoor Sabha (HMS), amely korábban a Szocialista Párthoz tartozott, de ma független szakszervezet, végül az Indiai Marxista Kommunista Párthoz tartozó Centre of Indian Trade Unions (CITU), amelynek 5,7 milliója tagja van.
Ezek a nagyobb szakszervezeti szövetségek 2012 óta 2 nagyobb általános sztrájkot szerveztek, melyekben több, mint 100 millió dolgozó tüntetett az országos minimálbérért, az infláció és a privatizáció ellen és ezekhez hasonló dolgokért. E sztrájkok alatt a banki, postai és a közszolgáltatások leálltak. Mumbai, India kereskedelmi központja, legújabb kori történelmének legnagyobb sztrájkját élte át. Ez a munkásosztályban rejlő hatalmas energiákat érzékelteti.
Oly nagy volt a munkások alulról jövő nyomása, hogy a legtöbb szakszervezeti vezetőnek ügyelnie kellett arra, hogy a sztrájk-felhívásokkal fenntartsák a munkások részéről táplált szavahihetőség látszatát, akikben forrt a düh vezetőik reformizmusa és kompromisszum-hajlama miatt. Még a Kongresszus-párttal szövetséges INTU-nak is csatlakozniuk kellett a sztrájkhoz.
Egy, a múlt év februárjában, a legutóbbi hatalmas, kétnapos sztrájk után megjelent újságcikkben a szakszervezetek kijelentették, hogy „a sztrájk-felhívásra adott páratlan, minden várakozásunkat felülmúló országos reagálás hűen tükrözte az embereknek a gáz, a szén, villamos energia és más, az egyszerű emberek számára alapvető jelentőséggel bíró áruk árának állandó emelkedése miatt érzett haragját.”
S ez a harag indiai munkások százmillióinak haragja. A két év sztrájkjaiban résztvevők hatalmas tömege a választási eredményeknél sokkal hűebben tükrözi az országban meglevő osztályerők valódi viszonyát. Kétségkívül azt mutatja, hogy az indiai munkásosztályban megvan a készség arra, hogy harcoljon érdekeiért.
Vannak olyanok, akik ellentmondást vélnek felfedezni a sztrájkok számának csökkenése és a 2012-es és 2013-as sikeres általános sztrájkok között. Pedig egy teljesen logikus dologról van szó: a munkások ösztönösen rájöttek arra, hogy problémáik olyan nagyok, hogy azokat egymástól elszigetelt, kis csatározásokkal nem lehet megoldani, mert ahhoz az egész munkásosztály általános sztrájkjára van szükség. Ez, a munkásmozgalom reformereinek véleményével ellentétben, magas szintű öntudatról tesz bizonyságot. Az a baj, hogy ez a mozgalom vezetőinél nem talál visszhangra.
Pangásos időszakok után a munkások vissza szokták nyerni önbizalmukat. Felépülnek múltbeli kudarcaikból, mihelyst a munkások új, fiatal, a korábbi kudarcoktól érintetlen nemzedéke szerveződni kezd és felveszi a harcot. A hangulat változni kezd a munkásosztály soraiban. Szerte az országban a munkások ádáz harcaikat vívják a főnökök ellen.
A manesari (Haryana) Maruti Suzuki Workers Union küzdelme a növekvő harci szellem jó mutatója. A küzdelem 2011 nyarán kezdődött, amikor a munkások 33-napos sztrájkba léptek azért, hogy az állami hatóságok ismerjék el független szakszervezetüket. A gyár vezetősége először úgy vélte, hogy gyorsan le tudja törni a megmozdulást. Miután egy megalázó alku révén rá tudták kényszeríteni a munkásokat a munka felvételére, a vezetőség tovább ment és megtiltotta 1200 társuknak a gyárba való belépést. A munkások erőteljes reakciójára viszont nem számítottak, azok ugyanis elfoglalták a gyárat és harcukhoz a környék több ezer munkása is csatlakozott.
A vezetőség, hogy véget vessen a gyárfoglalásnak, bejelentette, hogy elismeri a szakszervezetet, de néhány hét múlva visszatáncolt, munkásokat zárt ki üzemükből, szakszervezeti vezetőket és harcosokat bocsátott el. Ugyanakkor gengsztereket, verőlegényeket béreltek fel a munkások megtámadására. Ez események egész ideje alatt a helyi hatóság – amely sztrájkolók százait tartóztatta le – és a tömegtájékoztatás – amely állandóan a dolgozókat rágalmazta – a társasággal szövetségben lépett fel a munkások ellen. Nem sajnáltak semmit sem azért, hogy leverjék a harcoló munkásokat. De hiába. Ugyanakkor a nagyobb szakszervezeti szövetségek hallani sem akartak a harc támogatásáról és kiterjesztéséről, helyette a főnökséggel való tárgyalásra és megbékélésre adtak ki felhívást.
Ennek ellenére a munkások kitartóan folytatták a harcot, volt rá eset, hogy a környék 20 közeli gyárának bevonásával. Tömeges tüntetésekre, éhség-sztrájkokra és rendőrökkel vívott utcai összetűzésekre került sor. A munkás-szakszervezet elismeréséért indított harc főnökök, hírközlő szervek és a burzsoázia elleni politikai mozgalommá fejlődött.
A Maruti Suzuki – India legnagyobb személyautó-gyára – a munkások brutális kizsákmányolásával extra-profitra tett szert. Az utóbbi évtizedben a rendes munkavállalók 3-ét alkalmi munkavállalói státuszba helyezték át. Szélsőségesen rossz munkabiztonsági körülményeken kívül ez 50 %-os bércsökkenést is jelent. Az ilyen intézkedések elérték az állandó alkalmazásra felvett személyzetet sem, az ő bérüket 25 %-kal csökkentették. Ugyanakkor a munkapadok mellett folyó munka tempóját állandóan emelték. Ezek miatt az egész Indiában normává vált körülmények miatt egyik nagyobb szakszervezet sem emelte fel szavát, vezetőiknek ennél fontosabb volt baráti viszonyt fenntartani a vezetőségekkel.
Az ellenállás elmaradása növelte a főnökök pökhendiségét és abban a hitben ringatta őket, hogy mindent büntetlenül megúszhatnak. Pedig a barbár munkakörülmények látszólagos elviselésének is van határa. A dühtől előbb vagy utóbb meg kell szabadulni. Ez a hangulat terjedt el az egész országban és emelte magasabb szintre a szakszervezetekben kialakult nyomást. Az úgynevezett kommunista és szakszervezeti vezetők állandóan a munkások öntudatának alacsony színvonala és a harci készség hiánya miatt panaszkodnak. Pedig igazában ők azok, akik nem akarják betölteni a vezető szerepét. Az általános sztrájkok és a számos egyedi küzdelem, amilyen a Maruti Suzukiban folyt, tisztán tükrözik a munkások általános hangulatát és több, mint harci készség jelei.
Ugyanakkor az is igaz, hogy ezek a sztrájkok nem képezték hosszú távú közdelem tervének részét. A vezetők számára igazában azt a célt szolgálták, hogy általuk kiengedjenek egy kis gőzt a munkásság visszatartása végett, miközben ők maguk a munkások háta mögött összeesküdnek a burzsoáziával. A jelentősebb sikerek hiánya a munkások széles rétegeinek a harci kedvét lohasztotta le, akiknek a munkásmozgalom jelenlegi vezetői semmiféle távlatot nem állítanak a munkások elé.
Ez magyarázatot ad arra is, hogy az utóbbi sztrájkok számadatai miért látszanak azt jelezni, hogy 2013 második felében és 2014 első felében visszaesés következett be a sztrájkok számában. Ezt sem lehet úgy értelmezni, hogy a munkásság híján van harckészségnek. Más valamit tükröz.
Az, hogy a nagy általános sztrájkok nem érték el azt a célt, amiért a munkások harcoltak, azért történt, mert a főnökök magukévá tették azt a megrögzött véleményt, hogy az indiai kapitalizmus nem képes még a legkisebb engedményeket sem megadni a munkásoknak és a szegényeknek. Igazában rá van kényszerítve arra, hogy állandóan támadásokat intézzen a munkásoknak még alkotmányosan biztosított jogai ellen is.
A munkások, akiknek ezzel a támadással kell szembenézniük, tökéletesen tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy kis méretű, elszigetelt sztrájkokkal nem sokra mennek, ezért az általános, közös harc az, amire szükség van. Ezzel magyarázhatók az általános sztrájkok sikerei. Noha még az általános sztrájkok sem bizonyulnak döntő jelentőségűeknek, mégpedig azért, mert a szakszervezetek vezetőinek nincsenek terveik vagy távlati elképzelésük arról, hogy miként lehetne magasabb szintre emelni vagy fokozni harcukat és arra kényszeríteni a főnököket, hogy meghátráljanak és megadni a munkásoknak azt, amiért harcolnak. Ennek az az oka, hogy ezek a vezetők nem értik meg azt a tényt, hogy a munkások céljainak eléréséhez az egész rendszer megszüntetésére van szükség. Nincsenek felkészítve az ilyen harc vezetésére és csak a múltat látják, amikor a kapitalizmus reformok bevezetésére képes volt. De ez nem lehetséges, és ez az, ami a jelenlegi patthelyzetet magyarázza.
Így aztán a munkásságnak azzal kell számolnia, hogy a jövőben állandóan támadni fogják múltban megszerzett jogait, ami miatt az eddigieknél fokozottabban lesz rákényszerítve életszínvonalának megvédésére. Ebben a folyamatban gyakran lesz szükség arra, hogy saját vezetői ellen is megküzdjön azért, hogy azok mozgósítsanak és vezessék a harcot. A továbbiakban ez radikálizálódásra fog vezetni a szakszervezet soraiban, ami alapul fog szolgálni a szakszervezetek harcias irányba való tereléséhez, végül pedig valamilyen módon hatást fog gyakorolni a velük szövetséges, főleg baloldali pártokra. A marxistáknak fel készülniük arra, hogy beavatkozzanak a folyamatba a tennivalók világos távlatának, valamint olyan programnak a felmutatásával, amellyel meg lehet oldani a munkásság problémáit.
Szegénység, földek elragadása, lázadás
A munkás szervezetek vezetői gyakran takarják gyengeségüket és arra való szándékuk hiányát, hogy vezessék a munkásosztályt a rendszer átalakításáért folyó harcban, arra való hivatkozással, hogy Indiának még mindig nagyszámú paraszt népessége van vidéken, és ez a felszínes érv valamennyire hatásos lehet. Az igazság viszont nagyon másképpen néz ki. A valós képet jól mutatja a városokban és ipari központokban forró elégedetlenség, ami átcsap vidékre is, néha azzal fenyegetve, hogy kiforr medréből és végigsöpör az egész országon.
1996 és 2013 között 290 ezer indiai farmer követett el öngyilkosságot. 2009 decembere és 2013 között a rizs, búza és földimogyoró-olaj árai 50-100 %-kal emelkedtek; a burgonya ára megduplázódott, sőt megnégyszereződött ez idő alatt; a vöröshagyma ára megduplázódott, pedig korábban sem volt alacsony. A diesel-olaj ára csaknem megháromszorozódott (a 2004 januári 20 rúpiás árból 2013 decemberére 55 rúpiás ár lett Delhiben).
A parasztság mély szegénységbe és eladósodásba süllyedt. A Világbank 1998-ban meghirdetett kiigazítási politikájával arra kényszerítette Indiát, hogy gabona-földjeit az olyan globális cégeknek adják át, mint Cargill, Monsanto és Syngenta. India mezőgazdasága egyik napról másikra megváltozott. A farmerek saját vetőmaguk helyett a társasági vetőmagokat használták, amelyek műtrágya és rovarirtó szerek alkalmazását igénylik. A szabványos magok rossz megújulási adottsággal rendelkeznek, ezért a parasztoknak minden vetés előtt meg kell vásárolniuk azt a vetőmagot, amihez korábban egyszerűen a termés egy részének félre tételével, ingyen jutottak hozzá. Ily módon sok paraszt súlyos adósságba került.
Időközben a földek elrablásának folyamata nagyobb lendületet vett. A központi és régiós kormányok az angol gyarmatosítók által még 1894-ben meghozott Földszerzési Törvényre hivatkozva sok százezer holdnyi termőföldet tulajdonítottak el a parasztoktól és adtak át multinacionális cégeknek. Ezzel parasztok tízmillióit semmizték ki teljesen. Sokan még a törvény által biztosított megalázó kárpótláshoz sem jutottak hozzá. Ezzel az ellenkezőjét érték el annak, amit az 1950-es és 1960-as évek korlátozott reformjaival el akartak érni.
Jharkhandban nemrég 42 ilyen megállapodást kötött a helyi kormány olyan cégekkel, mint Tata, Mittal, Jindal, amik révén ez utóbbiak erőszakkal rátehetik kezüket földterületekre vasérc és egyéb nyersanyagok kibányászása céljából. 2009-ben Chhattisgarh államban 5 ezer hold földet sajátítottak ki, amit „Kolumbusz utáni legnagyobb földrablás”-nak neveztek el és amely földeket a Tata Steel-nek adtak át. Mindkét említett államban a (Modi által irányított) BJP-párt van a hatalom birtokában.
A Naxelite-mozgalom
Az elmúlt 15 évben ezek az események nagyon feszültté tették a helyzetet. Sok államban és állam által nem ellenőrzött területen az osztályharc fokozódásában polgárháború-közeli helyzet kialakulásának esélyét látják. Ez több körzetben a nemzetiségi viták felelevenedését és egy időre a maoista Naxelite-mozgalom növekedését jelentette.
Legalább 20 ezer ember fogott fegyvert és csatlakozott a maoistákhoz, hogy harcoljanak a kormány ellen. Úgy vélik, további 50 ezren a maoistákat támogatják valamilyen módon. A támogatók köréhez számíthatók az Adivasi erdőlakói, valamint a működési területükön lakó parasztok széles rétegei is.
2009-ben, amikor Chhattisgarh kormánya a fent említett föld-eltulajdonítás előkészítésével foglalkozott, maoisták egy kisebb csoportja elment Lohandiguda község heti piacára és közvetlen közelből agyonlőtte a 42 éves befolyásos törzsfőnököt, Vimal Meshram-ot, aki a Tata-projekt támogatója volt. Ezután az illetők mindenki szemeláttára elsétáltak a helyszínről. Ez a vidékieknek a lázadók iránti szimpátiáját, illetve a Big Business vidéki tettei iránti gyűlöletét mutatja.
Válaszul a maoistáknak az államban folytatott tevékenységére egy idős Kongresszus-párti vezető, bizonyos Mahendra Karma 2005-ben felállította a Salwa Judum nevű reakciós milíciát. Karma, aki korábban törzsfőnökként támogatta az üzletembereket, régebben éveken át próbált felállítani egy ilyen milíciát a Naxelite elleni harcra. Azonban csak 2005-ben jött el az ideje a rendőrség és a katonaság támogatásának, amikor is a kormány több szerződést kötött a nagy társaságokkal. Fegyveresek tízezrei dúlták fel falvak százait, közülük 644-et gyújtottak fel és ürítettek ki, menekülésre kényszerítve mintegy 300 ezer lakost. Az így ottmaradt földeket átadták a társaságoknak, így torolva meg azt, hogy a parasztok, ha passzívan is, támogatták a felkelőket.
E támadások során emberek ezreit gyilkolták meg, az eddig összegyűlt adatok szerint ezer nőt erőszakoltak meg. E tettek elkövetői közül senkit sem állítottak bíróság elé. Az az igazság, hogy annak ellenére, hogy az Indiai Legfelsőbb Bírósága törvényen kívül helyezte a milíciát, az tovább tevékenykedik Chhattisgarh kormányának támogatását élvezve. Mindez lerántja a leplet a BJP igazi arcáról, amely az üzlet érdekeinek kiszolgálója. Ezek az események ugyanakkor rávilágítanak az ugyanolyan korrupt Kongresszus-párt degeneráltságára is.
Ez és sok hasonló fejlemény Adivasis erdőlakóinak és parasztjainak ezreit vette rá a maoistákhoz való csatlakozásra. Tevékenységének tetőfokán a felkelés a fél országra, a legtávolabbi, falusi tájakra is kiterjedt, ahol az állam keze gyengébb. Ez azt jelenti, hogy kisebb-nagyobb konfliktusok az ország 28 államából 20-ban voltak.
Az ország nagy részében 1980 óta dúló polgárháború eddig 10 ezer ember életébe került. A reakciós erők által gyakorolt erőszakos elnyomás tovább növeli a Naxelite-ek radikalizálódását. 2010-ben Chhattigarh-ban egyetlen támadás során 76 milicistát öltek meg. 2013-ban egy váratlan rajtaütés során a Kongresszus-párt teljes állami vezetőségét kiirtották.
A Naxelite-gerillák ereje, növekvő harci sikerek ellenére is fogyóban van, befolyásuk hagyományos területükre korlátozódott. Igazában az történt, hogy a lakosság néhány rétegét az állam támogatására kényszerítették, ami hozzájárult leverésükhöz.
Az állam lankadatlan támadása, párosulva a gerillák vezetőinek reformista álláspontjával fokozatosan demoralizálta a széles néprétegeket, amelyek a maoisták (látszólag) radikális célkitűzéseiben kezdetben egy alternatívát láttak. Minthogy azonban ezek nem akartak szakítani a kapitalista rendszerrel, a rezsim erőszakkal és reformokkal, olyan infrastrukturális és közszolgáltatásokba való beruházással, mint az elektromos áram (amire, persze, a kapitalistáknak is szükségük van) alá tudta ásni.
A maoista CPI Központi Bizottsága ezt elismerte és megállapította, hogy „országos mozgalmunk kritikus állapotban van”. Az országos helyzetet értékelve a Központi Bizottság kijelentette:
„Azokon a területeken, ahol forradalmi mozgalmunk működik (különösen 82 körzetben) a központi és állami kormány rúpiák ezreit, százezreit, millióit költi reformok megvalósítására. Ennek eredményeként a nép körében szakadás kezdett beállni és egy kisebb része a kizsákmányoló uralkodó osztályok társadalmi bázisává vált.”
A katonai gyengeség jeleinek, vereségeinek listája, a „... a tömegbázis, a toborzottak számának csökkenése; a mozgalmat elhagyók számának növekedése” arra mutat, hogy a mozgalom lehetőségeinek határához érkezett. A Naxelite-mozgalom, minden hiányossága ellenére is a vidék kétségbeejtő helyzetét tükrözi.
CPI-M vezetők Nyugat-Bengálban
A parasztok helyzete nyilvánvaló kapcsolatba hozható a Big Business kapitalista profitvadászatával. A burzsoázia és a reakciós milícia leverésének egyetlen útja a munkásosztállyal való szövetségen át vezet. Mégis, a szakszervezeti és kommunista vezetők útját állják annak, hogy e mozgalom kapcsolatba lépjen a munkások és városlakó szegények mozgalmával.
A kommunista pártok több államban, mint például Nyugat-Bengálban, mikor 1977 és 2010 között az államot kormányozták, és amikor végül elvesztették az All India Trinamol és au Indian National Congress bizalmát, valójában a föld-kisajátításokat irányították.
2007-ben a nyugat-bengáliai Nandigram faluban 100, a kormány föld-kisajátítási akciók ellen tiltakozó parasztot gyilkolt le a rendőrség és a „kommunista káderek” 3000 fős fegyveres alakulata. Nyugat-Bengálban és Keralában a kormány kommunista vezetői vizsgálták át parasztok tízezreinek korábbi föld-eltulajdonítási ügyeit.
Az egyik leginkább baljóslatú és ironikus föld-kisajátítási ügy az volt, amelyben a földeket a Salem Csoportnak juttatták. Ez a cég az egykori indonéz diktátor, Suharto tábornok örökösének a tulajdonában van (aki egyben a veje is). Suhartoról tudnivaló, hogy 1965 szeptemberében egy-másfél millió kommunistát mészároltatott le családjaikkal együtt.
A kommunista vezetők elméleti érvekkel még meg is próbálták védeni álláspontjukat. Azt mondták, hogy mivel a mezőgazdaság nem hoz hasznot, ipari fejlesztéssel új munkahelyek jönnek létre. A földekért járó kárpótlást – amelyet sokan meg sem kaptak – a parasztok bankban helyezhetik el, érte a bankok kamatot fizetnének. Aztán azzal érveltek, hogy a multik ottani beruházásai révén több munkahely és magasabb termelékenység lesz, amivel a szocializmus felé vezető utat lehet kikövezni! Mondani sem kell, hogy e gondolatoknak semmi közük sincsen a kommunizmushoz, Marxhoz és a szocializmushoz, és hogy a parasztok, megismervén ezeket a „haladó” intézkedéseket, a választásoknál hátat fordítottak a Baloldalnak.
A marxisták tudják, hogy a maoisták által alkalmazott taktikai lépések nem hoznak megoldást az indiai munkások és parasztok problémáira. Ahhoz a városi munkásosztály és a vele szövetséges parasztok mozgalmára van szükség. A parasztok maguk nem érhetik el követeléseik teljesítését. E mozgalom sikeréért a felelősség a kommunista pártok vezetőinek vállain nyugszik. E „vezetők”, akiktől a munkások szervezését és a nép vezetését kellene elvárni, sok esetben vagy maguk is burzsoák, vagy azok táborába tartoznak. Így aztán sok radikálisan gondolkodó paraszt vagy mezőgazdasági munkás számára a „népi háború” látszik az egyetlen alternatívának.
A nemzeti kérdés és az életszínvonal mindenki számára való felemelésének kérdése egyedül a társadalom szocialista átalakítása és a hatalomnak a munkásosztály által való megragadása alapján oldható meg. Ezt egyedül a munkásosztály és a parasztság szövetségén keresztül lehet megvalósítani. Így az a feladat vár a gerillákra, a parasztokra és a szegényekre, hogy harcukat a munkásosztály harcával kössék kapcsolják össze.
A Kongresszus-párt tehetetlenül és bénán állt e problémák láttán. Vagy mert nem volt képes közbelépni, vagy mert maga is a reakció aktív támogatója volt. A vezető osztály képtelensége a munkásosztály problémáinak megoldására volt a kormány válságának és labilis helyzetének a fő forrása. Egész országrészek estek ki az állami ellenőrzés látóköréből és vannak jelenleg a helyzet javulásának reménye nélkül. Ez pedig növelte az indiai kapitalizmus válságát.
Korrupció a Kongresszus idején
A Kongresszus-párt által az elmúlt 10 évben folytatott politika, valamint a mód, ahogyan kapitalizmus-haverját kiszolgálta, csak olaj volt a társadalom mélyén égő harag és elégedetlenség tüzére, midőn egyik korrupciós botrány a másikat követte. A tömegek szegénysége, vigasztalansága és fokozott kizsákmányolása képezte az alapját annak, amin a gazdagok szuperprofitjukat megszerezték. Soha sem volt jobb dolguk az indiai kapitalistáknak!
A Kongresszus-párt akkor volt hatalmon, amikor India történelmének legnagyobb vagyon-koncentrációja és vagyoni polarizációja zajlott le. 2003 és 2012 között a (dollár-alapú) milliárdosok száma 13-ról 122-re nőtt. Ennek alapjául 2009 és 2013 között a közszféra 910 milliárd rúpia összértékű részvényeinek privatizációja, valamint a központi kormány 21 billió rúpiányi adóbevétele szolgált, amelyet adóleírás vagy adócsökkentés címén társadalmunk leggazdagabbjainak adták ajándékba. Ugyanakkor a szervezett ipari szektor bérosztaléka, ami 1981-ben a GDP 30,36 %-át tette ki, 2007-8-ban 10,6 %-ra esett le, s ez a folyamat csak akkor javult, amikor a válságot egyre inkább mélyülőnek kezdték érezni.
Manmohan Singh – a leköszönő miniszterelnök – és a Kongresszus-párt nem táplált illúziókat afelől, hogy ki fogja fizetni a cechet, és zavartalanul dörgölőztek indiai és külföldi Big Business-partnereikhez. Az utolsó kormány nem csak hatalmas pénzeszközök és vállalatok privatizálásában jeleskedett, hanem az egész adminisztrációval egyetemben számos korrupciós botrányba is belekeveredett.
A Kongresszus-párt, vezetésének utolsó évtizedében páratlan rekordot állított fel korrupciós ügyek dolgában. Egyedül a 2G spektrum-trükkel mintegy 30 billió dollártól szabadították meg az államkasszát. Az állami mobil-hálózatok licenszeinek áron alul történő árvereztetésével kapcsolatos trükkbe a távközlési és IT-miniszter, A. Raja és még Manmohan Singh miniszterelnök is be volt vonva.
A „szén-odaítélési trükk”, amely szénbányászati koncessziók odaítélésével volt kapcsolatban, még rosszabb ügy volt. Bár a trükk egészére soha sem derül fény, a botrány százbillió dollár különböző úton-módon való lecsapolásáról is szólt. A botrányba valamennyi magas rangú kormány-tisztviselő belekeveredett, köztük a miniszterelnök is, akiről bebizonyult, hogy a botrány lezajlásának idején mással volt elfoglalva.
A Kongresszus-párti uralom idején a közkiadásokra, az élelmezés, üzemanyag, egészségügy és oktatás és munkaprogram támogatására szánt 95 milliárd dollárnak egyes becslések szerint a fele úszott el szakszerűtlenség és a rejtélyes jelentésű „elfolyás” miatt. Ezek az „elfolyások” a kormányzati tisztviselők és társaik által a helyi gazdasági élettel kapcsolatban jutalékok, dugsegélyek címén felvett összegek voltak. Egyes friss becslések szerint az ország GDP-jének mintegy a fele forgott a „feketegazdaságban”, az informális szektorban, vagy egyszerűen a korrupcióban.
A korrupciós botrányok listája végtelenül hosszú. Ráadásul a Kongresszus-kormány a korrupciónak még indiai értelemben vett szintjét is felemelte. Miközben a lakosság nagy részét elképesztő nyomorba döntik, vezetőik a legundorítóbb fosztogatási őrületben tobzódnak. Miközben 680 millió indiai lakos nem tud hozzájutni alapvető szükségleteihez, az élősködő vezető klikk dollárok trillióit lopja vagy trükközi el.
Ha mindezt összességében tekintjük, hozzávéve még a nap mint nap, az állami és helyi kormányzat minden szintjén előforduló panamás ügyeket, lehet-e csodálkozni azon, hogy a Kongresszusi vezetés újabb 5 évének a kilátásait a dolgozó emberek egyáltalán nem tekintik csábító távlatnak? Az emberek már belefáradtak és belebetegedtek a dolgok ilyen állásába.
Sok indiai ember a Kongresszus-pártra úgy tekintett, mint a függetlenségért vívott nemzeti harc zászlóvivőire. Az életszínvonalak csökkenésének idején különösen visszataszító és felháborító volt látni, hogy e párt vezetői közben saját megtollasodásukkal törődnek és a gürcölő tömegek zsírján élősködnek. Ez vált a Kongresszus fémjelzésévé és ez az, ami a pártellenes hangulatot felkorbácsolta, ami aztán katasztrofális választási eredményeikhez vezetett. Ezek azok az okok, amelyek miatt a Kongresszus-pártnak a független India történelmében legrosszabb választási eredményét kellett elszenvednie.
Folytatjuk…