Egy másfajta lehetséges világ - a szocializmus
Vannak olyan félrevezetett emberek, akik abban hisznek, hogy a tudomány vívmányai okozzák a problémákat. Szerintük a nép boldogabb lenne sárkunyhókban, reggeltõl estig a földeken robotolva. Ez balgaság. Hogy elérjük azt a szabadságot, mely megadná minden férfinak és nõnek a lehetõséget arra, hogy teljes potenciálját elérje, az ipar, mezõgazdaság, tudomány és technológia maximum fejlettségére van szükség. A probléma az az, hogy ezek az emberiség fejlõdésének hatalmas fegyverei olyan kezekben vannak, akik alávetik ezeket az eszközöket a haszon kitermelésének, és így meghamisítják eredeti rendeltetésüket, korlátozzák felhasználásukat és lelassítják fejlõdésüket. Teljesen világos, hogy a tudomány már régen rátalált volna a rák ellenszerére, vagy kifejlesztette volna az ásványi energiahordozók tiszta és olcsó utódját, ha nem lett volna a haszon szekeréhez láncolva.
A tudomány és technológia csak akkor válthatja be a hozzá füzött reményeket, csak akkor érheti el fantasztikus potenciálját, ha nem kell elviselnie a piacgazdaság fojtogató ölelését és ha az emberiség javát szolgálja egy demokratikus és ésszerü termelésben, amelyet a szükséglet, nem a haszon hajt. Ez lehetõvé tenné a munkaidõ drasztikus csökkentését, hogy a dolgozó nép felszabaduljon hosszú munkanapjaitól és kifejleszthesse maximum fizikai, intellektuális vagy szellemi potenciálját. Ez az emberiség felemelkedése "a szükségszerüség uralmából a szabadság uralmába."
A Szovjetúnió bukása után a kapitalizmus védelmezõi ünnepeltek. A szocializmus végérõl, sõt a történelem végérõl is szónokoltak. Igértek nekünk egy új békés, demokratikus jóléttel teli korszakot, a piacgazdaság csodáinak köszönhetõen. Most, alig több, mint 15 évvel ezután, ezek az álmok füstölgõ romokká váltak. Ezekbõl az illúziókból egy sem maradt meg mára. Komoly problémák komoly megoldásra várnak. A rákot nem lehet aszpirinnal meggyógyítani! Egy valós társadalmi változásra van szükség. Az alapvetõ probléma az maga a rendszer . Azok a közgazdászok, akik azt írták, hogy Marx-nak nem volt igaza és hogy a kapitalista válságok a múltban vannak (" az új gazdasági minta") maguk bizonyultak hamisnak.
Az elmúlt fellendülés magán hordozta a gazdasági ciklus összes jellemzõjét, melyeket Marx már õsrégen leírt. A tõke koncentrációja megdöbbentõ méreteket öltött. Egyre több céget bekebelezett egy nagyobb multi és így egyre folyt a monopolizálódás. De ezúttal ez nem vezetett a termelõerõk fejlõdéséhez, mint a múltban. Gyár gyár után bezárt és munkások ezreit bocsájtották el. Most ez a folyamat egyre gyorsul, ahogy csõd követ csõdöt, és napról napra egyre több üzem zárja be kapuit.
Mit jelent mindez? Tanúi vagyunk egy rendszer fájdalmas agóniájának, amely nem érdemli meg, hogy éljen, de nem akar meghalni. Ez nem meglepõ. A történelem azt mutatja, hogy olyan uralkodó osztály még nem volt, amely harc nélkül feladta volna a hatalmát és privilégiumait. Ez az igazi magyarázata azoknak a háborúknak, a terrorizmusnak, erõszaknak és haláleseteknek, amelyek mai világunk fõ jellemzõi. De ugyanakkor tanúi vagyunk egy új társadalmi rendszer szülõfájásainak is - egy új, igazságos rendszeré, egy olyan világé, amelyben érdemes élni. Ezekbõl a véres eseményekbõl, ország, ország után, egy új erõ születik - a munkások, parasztok és az ifjúság forradalmi erõi.
George Bush megrészegedett a hatalmától és azt hiszi, hogy annak nincsenek határai. Sajnos, egyesek a baloldalon ugyanezt hiszik. De nincs igazuk. Latin Amerikán egy forradalmi hullám söpör át. A Venezuelai Forradalom mint egy földrengés okozott utánrengéseket az egész kontinensen. A latin-amerikai tömegek megmozdulásai adják meg a választ azoknak akik elvesztették hitüket a forradalom lehetõségében. A forradalom nemcsak, hogy lehetséges, hanem teljesen szükséges, ha meg akarjuk védeni a bolygót egy közeledõ katasztrófától.
Milliók kezdenek reagálni az eseményekre. Az iraki háború ellen tüntetõ milliós tömegek elöntötték az utcákat mindenütt. Ez volt ennek az ébredésnek az elsõ jele. De a mozgalomnak nem volt egy következetes, a társadalom megváltoztatására irányuló programja. A cinikusok és szkeptikusok ideje lejárt. Itt az ideje, hogy félrelökjük õket és tovább vigyük a harcot. Az új generáció kész hogy harcoljon felszabadulásáért. Keresnek egy zászlót, egy eszmét és egy programot, amely inspirálja õket és elsegíti õket a gyõzelemhez. Ez csak a szocializmusért világszerte folyó harc lehet. Az emberiség elõtt álló választás a következõ: szocializmus vagy barbarizmus.
Az Európai Szocialista Egyesült Államokért!
Európa produktív potenciálja óriási. 497 millió lakosával és $32,300 fejenkénti jövedelmével félelmetes hatalommal bír, amely még az USA nagyhatalmával is szembe tudna szállni. De ez a potenciál nem realizálható a kapitalista rendszer korlátai között. Minden európai egyesülésre való törekvés elbukott a különbözõ nemzeti érdekek miatt. A recesszió kezdetével ezek a nézeteltérések csak mélyebbek lesznek, sõt az EU jövõjét fogják megkérdõjelezni.
Az Európai Únió léte annak a ténynek a hallgatólagos elismerése, hogy a gazdasági problémákat nem lehet a szük nemzeti piacok határain belül megoldani. Kapitalista alapokon az európai egység soha nem lesz megoldható. Válság idején, a különbözõ nemzetek burzsoái között létezõ ellentmondások kerülnek elõtérbe. A jelenlegi válság leleplezte a rejtett törésvonalakat és láthatóvá tette az EU demagógia ürességét. Annak ellenére amit M. Sárközy mond, az európai vezetõ politikusok viszonyában komoly feszültség van, leginkább Franciaország és Németország, az EU két kulcsfontosságú tagja, között.
A német kormánynak az a deklarációja, hogy az ország €1 trillió értékü magán bankszámláit teljes mértékben "garantálni" fogják nagyon meglepte a többi EU kormányt mivel teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a párizsi mini-csúcs találkozón történt megegyezést, melyben a francia, brit, német és olasz vezetõk ko-operációt igértek. Ez a lépés azzal fenyegetett, hogy más országokból Németországba folynak majd be a megtakarítások. A többi ország fel volt háborodva. De ez mennyiben volt más, mint amikor Írország bejelentette, hogy hat fõbb bankjának minden tartozását garantálni fogja két évre, vagy a brit kormány gyakori igérete, hogy "mindent meg fog tenni" a brit bankbetétek védelmében vagy M. Sárközy igérete, hogy a francia bankbetétek tulajdonosai nem fognak veszíteni "egy eurót sem"?
Ez leleplezte az Európai Bizottság képmutatását, mivel szembeszállt az írekkel, de nem talált semmi rosszat Berlin "igéretében". Mi a különbség Írország és Németország között? Csak annyi, hogy Írország kicsi, míg Németország nagy és az EU fõ pénzelõje. Az EU legtöbb tagországában gyorsan megjelentek hasonló garanciák - Svédországban, Ausztriában, Dániában és Portugáliában - nehogy a lakossági betétek kiáramoljanak tõlük német vagy ír bankokba.
A valóság az, hogy minden nemzeti kormány a saját érdekeit tartja szem elõtt, minden más országgal szemben. Az EU kormányok egymással szemben gyakorolt bizalmatlansága azonnal a felszínre kerül, ahogy válságos idõkkel kell szembenézniük. Mindegyik kormánynak meg kell küzdenie azzal a pánikkal, ami az Atlanti Óceánon átjutva megfertõzött minden európai pénzintézetet. Washington, egy kormánnyal és egy politikai rendszerrel is nagyon nagy nehézséggel küzd a pénzügyi világválsággal. Az EU-ban egy pénznem van és a piac is közös, de 27 kormány van és nincs egységes bank kontroll rendszer vagy gazdasági kormányozás.
Lehetetlen egyesíteni olyan gazdaságokat amelyek különbözõ irányba húznak és az európai kormányok most fizetik meg az árát annak, hogy nem hozták létre az Euro zóna intézményeit vagy kontrol rendszerét mellyel az egységes gazdaságot irányítani tudnák. Az elkövetkezendõ idõszakban a protekcionizmus elõtérbe fog kerülni. A különbözõ kormányok mindent megtesznek hogy elcsábítsák egymás bankjaitól azokat a milliónyi betéteket, amelyek keresik a magasabb kamatokat. Ezek a bankbefektetéseket egymástól elcsábítani hajlandó törekvések annak az egymás elszegényítésére vezetõ politikának az elõjelei, amelyek a válság elmélyülésével egyre jellemzõbbek lesznek.
Sylvester Eijffinger, Tilbury egyetemérõl, az Európai Parlament pénzügyi tanácsadója, így nyilatkozott: "Ez egy ébresztõ. Elõször gazdasági integráció volt, azután meg pénzügyi integráció. De nem fejlesztettük ki a párhuzamos politikai és felügyeleti integrációt, amely most képessé tenne bennünket a mai idõk válságával szembenézni." Annyira feszült a helyzet a különbözõ nemzeti államok között, hogy az Euro fennmaradása is kérdésessé válhat az elkövetkezendõ idõszakban. Nem lehetetlen, hogy az EU széteshet, vagy legalább is radikálisan más struktúrával müködik majd ami hasonlóvá teszi egy laza vámúnióhoz.
Az EU valójában egy kapitalista klub melyet a tagállamok nagy bankjai és monopóliumai dominálnak. A Kelet Európai új tagállamokat mint olcsó munkaerõ bázist használják, "európai" árakkal és "keleti" bérekkel. Ugyanakkor, az EU az egy imperialista blokk amely kizsákmányolja az európai államok régi gyarmatait Afrikában, a Közel Keleten, Ázsiában és a Karib Tengeren. Az EU semmiképpen nem progresszív. Az egyetlen módja annak, hogy Európa maximum potenciálját elérje, az egy Szocialista Föderációban rejlik, amely Európa termelõerõit egy közös tervbe egyesítené. Ezzel együtt Európa minden nemzete teljes autonómiával rendelkezne, beleértve a baszkokat, a katalánokat, a skótokat, a wales-ieket és minden más nemzetiséget, nemzeti és nyelvi kisebbséget. Ez lenne az alapja a nemzetiségi problémák békés és demokratikus megoldásának, mint például Írországban vagy Ciprusban. Ez a szocialista föderáció szigorúan önkéntes alapon müködne, minden polgárának a teljes egyenlõségével.
Követeléseink:
1) Nemet mondunk a bürokraták, bankok és monopóliumok Európájának!
2) A bankok és monopóliumok kisajátítását követeljük, helyette egy integrált és demokratikus szocialista termelési tervet.
3) A bevándorlók, a nõk és az ifjúság elleni megkülönböztetés végét követeljük. Azonos értékü munka, azonos bért érdemel!
4) Európai és globális szinten követeljük a szakszervezeti aktivisták közötti kapcsolatok kiépítését. A multik elleni harcos, egyesült munkásfrontot!
5) Az Európai Szocialista Egyesült Államokért!
Kelet Európa, Oroszország és Kína
A recesszió Nyugat Európában súlyosbítja az úgynevezett növekvõ kelet európai gazdaságok problémáit, ahonnan a befektetõk most pánik szerüen menekülnek, hogy pénzüket biztosabb helyeken fektessék be. A relatíve gyenge kelet európai gazdaságok nagy árat fognak fizetni azért, hogy belekeveredtek a kapitalista világgazdaságba. Élesen hanyatló gazdasági mutatók és a szegénység nagyfokú növekedése várható Oroszországban, Ukrajnában és Romániában. Annak ellenére, hogy bizonyos fokig növekedés várható Kelet Európa egy-két térségében, az egy fõre esõ GDP növekedési prognózis nulla.
Magyarország készül a "recesszió realitására" és a nemzeti össztermék csökkenésére számít 2009-ben Gyurcsány Ferenc miniszterelnök szerint. A kormány 3 százalékos GDP növekedést jósolt, amikor a 2009-es költségvetést elõször kidolgozták. Most mély költségvetési megszorítások és magas munkanélküliség amivel szembe kell néznie. Ez a pénzügyi válság alig két évvel azután érkezett, hogy Gyurcsány felemelte az adókat, racionalizálta az állami szektor munkahelyeit és brutálisan csökkentette a lakossági energiaárakra érvényes szubvenciókat, azért, hogy az Európai Únió legnagyob költségvetési deficitjét csökkenteni próbálja.
A magyar kormány kénytelen volt az Európai Központi Bankhoz egy 5 milliárd Eurós kölcsönért folyamodni. Ahogy a nemzetközi nagybankok szorongatni fogják Magyarországot, Gyurcsány tovább lesz kénytelen megszorításokat bevezetni, hogy a költségvetési hiány csökkenjen. Mint mindig, a munkások és parasztok fogják ennek megfizetni az árát. A kormány a béremelések befagyasztását és a 13-ik havi fizetések és nyugdíjak eltörlését tervezi, hogy sikerüljön a költségvetési hiányt a GDP 2.6%ra lenyomni. És Lengyelország meg Kelet Európa többi állama is csak egy lépessel van Magyarország mögött.
Kelet Európa népei azzal a reménnyel léptek be az EU-ba, hogy életszínvonaluk ezáltal olyan lesz, mint amit Németországban vagy Franciaországban láttak. De ezek az illúziók hamar hamisnak bizonyultak. Egy kisebbség nagyon meggazdagodott a népi vagyon kirablásából, amit illegális privatizálásokon keresztül szereztek. De a lengyelek, csehek, szlovákok és magyarok többsége nem húzott hasznot a kapitalizmus restaurációjából. A konjunktúra idején gazdagabb országokban, mint olcsó munkaerõt kizsákmányolták õket. Most Kelet Európa csõd elõtt áll. És Kelet Európa gazdasági összeomlása magával fogja ragadni Ausztriát és más, ebben a régióban jelen levõ, sebezhetõ EU gazdaságokat is.
Sehol Európában nem voltak a kapitalista restaurációnak olyan komoly következményei, mint a Balkán térségben. Jugoszlávia szétesése nagy bün volt, amely sorozatos testvérháborúkhoz, terrorizmushoz és tömeggyilkosságokhoz vezetett. Ez a szörnyü helyzet katasztrófális következményekkel járt emberek millióinak, akik azelõtt viszonylagos jólétben, békében élvezték az országukban létezõ teljes foglalkoztatottságot. Most sokan vágyakozva tekintenek vissza a régi Jugoszláviára. A kapitalizmus csak háborút, nyomorúságot és szenvedést hozott nekik.
Oroszország helyzete sem sokkal jobb. Az ellentmondások itt még sokkal szembeötlõbbek mint Kelet Európában. A kapitalista restauráció a volt Szovjetúnióban még kevesebb embernek hozott bármi elõnyt. Fõ kreációja egy obszcén módon gazdag oligarchia, mely szoros kapcsolatban áll a bünözéssel. De ez csak egy apró kisebbség. Az orosz nép millióinak az elmúlt két évtized kizárólag nyomort, éhséget, szenvedést és megszégyenítést jelentett. Ez az egészségügy és oktatásügy összeomlását jelentette, amely a szovjet idõkben teljesen ingyenes volt, és ugyanakkor a kultúra összeomlását, az általános elszegényedést és az egyenlõtlenség kiélezõdését is.
Egy ideig úgy tünt, hogy a legrosszabbja múlóban van és a gazdaság kezd rendbe jönni a Szovjetúnió összeomlása utáni mély válság után. De most Oroszországra az 1998-as összeomlás óta legszörnyübb pénzügyi válság vár. A zuhanó olajárak, melyet a globális kereslet csökkenése okozott, válságba döntötték a gazdaságot. Az eddigi optimista moszkvai hangulat felszívódott miután a tõzsde meredeken zuhant és be kellett zárni a szélsõséges ingadozás és zürzavar miatt. Mint a Baba Yaga boszorkányról szóló mesében, az orosz kapitalizmust is csirkelábakra építették. A válság jelei: kevesebb építkezés, elbocsátások és a magánvállalkozói hitel megszorítása.
A válság itt is arra késztette a kormányt, hogy kövesse Washington és London példáját és a közpénzekbõl milliárdokat költsön el a magántõke megmentésére. Több, mint $200 milliárdot különítettek el kölcsönökre, adócsökkentésekre and más célokra. De az valószínü, hogy az orosz lakosság meg fogja kérdezni, miért a közpénzekbõl kell az oligarchiát megmenteni, azután, hogy õk a közjavak kirablásával lettek milliárdosokká az elmúlt idõszakban. Ha magánvállakozások és a piacgazdaság az államgazdaságnál feljebbvaló, akkor most miért kell a magánszférát az államnak megmenteni?
A helyzet még ennél is szörnyübb a volt Szovjetúnió más államaiban, mint például Ukrajnában, ahol a szegénységhez még politikai instabilitás, korrupció és káosz is párosul. A Kaukázus és Közép Ázsia népeinek ez a folyamat végnélküli katasztrófa volt. Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán állandóan háborúznak és a tömegekre hull a katonai kiadások nehéz terhe. A terrorizmus az elfoglalt Csecsniából egyre terjed a többi köztársaságba. Az afgán háború nemcsak Pakisztán, hanem az egész közép ázsiai régió destabilizálásával fenyeget.
Van egy régi közmondás: "Az élet tanít". Sokan Oroszországban, Ukrajnában és Kelet Európában most azt mondják: voltak régen is problémáink, de legalább 100% foglalkoztatottság volt, volt lakásunk és az egészségügy meg a tanítás ingyenes volt. Most ezekre az országokra rombadõlés és tömeges munkanélküliség vár. A Kaukázus népei békére és stabilitásra vágynak. Senki nem vágyik a bürokrácia és az önkényuralmi diktatúra visszatértére. De annak az igazi szocialista rendszernek és munkásdemokráciának, amit Lenin és Trockij a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után alapított semmi köze nincs ahhoz a groteszk, sztálinista karikatúrához amivé az Lenin halála után vált.
Ez a forradalom egy nagyon elmaradott országban való elszigeteltségének következménye volt. De most, az elmúlt 90 év ipari, tudományos és technológiai vívmányai alapján, a szocializmus gyors fejlõdéséhez szükséges feltételek mind megvannak. A következõkre van szükség: egy önkéntesen felállított Szocialista Föderáció, ahol a gazdaság az állam kezében van és az állam a munkások és parasztok demokratikus felügyelete alatt van. Ennek a szükséges elõfeltétele az oligarchia, a bankok és a kapitalisták kisajátítása.
A világgazdaság lassulása komoly hatással van a kínai gazdaságra. Kína gazdasági fejlõdése nagymértékben függ az exporttól ami a legutolsó fellendülés idején (2003 harmadik negyedében) elérte a 38 százalékos növekedési rátát. Most a legutolsó negyedév adatai szerint ez 2%-ra csökkent és ugyanakkor az ipar megrendelései meredeken csökkentek az elmúlt pár hónapban. A komoly burzsoá kommentátorok most már arról vitatkoznak, hogy "fokozatos lelassulás" vagy "hirtelen zuhanás" lesz-e a kínai termelésben.
Stephen Green, a Standard Chartered kínai gazdasági szakértõje, azt jósolja, hogy nem lehetetlen, hogy Kína exportja "nullára sõt még negatív növekedésre" is zuhanhat a jövõ évben. Kína világgazdaságtól való függését tökéletesen illusztrálja JP Morgan Chase nemrégen megjelent elõrejelzése, melyben a kínai export 5.7%-os csökkenését jósolja a világgazdaság minden 1%-os lassúlása esetén. Ennek az lesz a következménye, hogy Kína szerte nagyfokú gyárlikvidálások lesznek és így több millió kínai munkás fogja elveszíteni az állását.
2007-ben a gazdasági növekedés 12% volt, 2008-ra ez 9%-ra lelassult és a végsõ adat még alacsonyabb lehet. Csak Hong Kong környékén két millió munkás veszítheti el a munkáját az elkövetkezõ pár hónapban. Ehhez járul az ingatlan válság, mely az ingatlanárak mély zuhanását okozta az elmúlt hónapokban. Ettõl sok kínai család anyagi helyzete válságossá válhat, mivel a bankkölcsönük amivel lakásukat vették, most már magasabb, mint a lakás értéke. Ez aztán komoly hatással van a belsõ piacra. A kínai kormány úgy reagált erre, hogy egy, a gazdaság növekedését élénkítõ, programot hirdetett meg.
Ahhoz, hogy egy bizonyos fokú társadalmi stabilitást meg tudjanak tartani, minimum nyolc százalékos növekedésre van szükség. Az igaz, hogy Kínában hatalmas tartalékok vannak. De ezek nem fogják a külföldi piacok eltünését kompenzálni, ahogy a világgazdaság egyre mélyebbre süllyed a recesszióba. Ennek következményeként sztrájkok terjednek és már eddig is voltak tiltakozási hullámok melyben követelték a bérhátralékok kifizetését gyárok blokádjával és sztrájkõrségekkel. Úgy mint Oroszországban és Kelet Európában, Kínában is lesznek heves kapitalizmus ellenes összecsapások. A Marxista eszmék meg fognak erõsödni és megmutatják majd az utat a szocializmushoz vezetõ új és ellenállhatatlan mozgalomhoz.
Követeljük:
1) A piacgazdálkodás és privatizációk megszüntetését.
2) Le az oligarchiával és az újgazdagokkal! Követeljük a privatizált cégek kártérítés nélküli újraállamosítását.
3) A munkásdemokráciát!
4) Le a bürokráciával és a korrupcióval! A szakszervezetek védjék a munkásosztály érdekeit!
5) A Kommunista Pártok folytassanak kommunista politikát! Visszatérés Marx and Lenin programjához!
6) A külkereskedelem állami monopóliájának a visszaállítását!
A "Harmadik Világ" válsága
A jelenlegi válság kétségen kívül Afrika, a Közel Kelet, Ázsia és Latin Amerika szegény országait fogja a legkeményebben érinteni. Ezek az országok még a fellendülés idejében sem húztak sok hasznot. A gazdagok és szegények közötti polarizáció egyre súlyosabb méreteket öltött minden országban. A bolygó lakosságának két százaléka rendelkezik az összjavak több, mint felével. 1.2 milliárd férfi, nõ és gyermek nyomorban él. Nyolc millió ember hal meg minden évben szegénységben. Ez a legjobb, amit a kapitalizmus nyújtani tudott. Mi lesz most?
Az export összeomlása az arany és ezüst kivételével minden nyersanyagot érinteni fog, még a nyersolajat is. Ezen kívül az élemiszer árak is csak fölfelé mennek, amely spekuláció eredménye. Egy a Banco Interamericano nemrég készült beszámolója szerint 26 millió latin amerikait fognak nyomorba taszítani az emelkedõ élelmiszer árak. A Világbank elnöke, Robert Zoellick arról figyelmeztetett, hogy a világ legszegényebb rétegét az élelem, üzemanyag és pénzügy " hármas veszedelme" fenyegeti: "A legszegényebbektõl nem várhatjuk el, hogy a legdrágább árakat fizessék. 44 millióval többen fognak alulttápláltságtól szenvedni idén a magas élelmiszer árak miatt. Nem engedhetjük meg, hogy egy pénzügyi válság humanitárius válsággá váljon." Ezek kitünõ szavak, de mint a régi közmondás megjegyzi, a szavak olcsók.
A világban létezõ szegénység és éhezés növekedni fog a globális pénzügyi válság és a Nemzetközi Valuta Alap által követelt szabadpiaci "struktúrális korrekció" hatásai miatt. Ez az elkerülhetetlen konklúzió amit a Világbank legutóbbi, a globális szegénységrõl kiadott beszámolója vont le. A Világbank úgy találta, hogy a napi kevesebb, mint $1-ból élõk száma növekszik és elérheti a 1.5 milliárdot az év végére. Körülbelül 200 millióan szegényedtek el teljesen az utolsó beszámoló óta, amely 1993-ban volt. A Közel Keleten és Észak Afrikában az egy fõre esõ GDP növekedés prognózisa negatív. Hogy összefoglaljuk a helyzetet, a Világbank Szegénység Csökkentõ és Gazdasági Vezetõségi igazgatója, Michael Walton így nyilatkozott: "Az 1990-es évek végére kialakuló kép a kelet ázsiai válság miatt lelassuló fejlõdést mutat; Indiában is növekszik a szegénység, ugyanúgy Afrika Saharától délre esõ részében és élesen rosszabbodik a helyzet Európában és Közép Ázsiában."
Indonéziában a naponta kevesebb mint $1-on élõk aránya az 1997-ben mért 11%-ról 1998-ra 19.9%-ra emelkedett. Ez 20 millió "új szegény embert" jelent ami egyenlõ egy középméretü állam, mint például Ausztrália, lakosságával. Dél Koreában a városi szegénység aránya 1997-ben 8.6% volt, míg 2007-re 19.2%-ra emelkedett. A naponta kevesebb mint $1-on élõk száma Indiában 340 millió, míg a 80-as évek végén ez kb. 300 millió volt. Nemrégi adatok szerint a stagnáló vidéki bérek tovább növelik India szegényeinek a számát. És ez egy gazdasági fellendülés idején, amikor az éves növekedési adatok 10% körül voltak. Ugyanakkor hivatalos adatok most már arra mutatnak, hogy az állandó növekedés megszünõben van. 2008 augusztusában az éves növekedési mérték 1.3% volt, ami szegényes a nemrég még éves 10% fölötti eredményekhez képest.
A Nemzetközi Valuta Alap azt követeli a szegény államoktól, hogy nyissák meg piacaikat a nemzetközi tõke beáramlásához. Továbbá követeli, hogy szorítsák meg a közkiadásokat, az élelmiszereket ne szubvencionálják és privatizálják az állami vállalatokat. A cél állítólag a "fenntartható gazdasági növekedés." A valóságban ez a nemzeti ipar és mezõgazdaság rombadöntését és a szegénység meg a munkanélküliség meredek növekedését jelenti.
Egy nemrég kiadott tanulmány szerint 1997-ben és 1998-ban több mint nettó $1 milliárdot fizettek afrikai kormányok a Nemzetközi Valuta Alapnak. Ugyanakkor, mindezen törlesztések ellenére a teljes afrikai adósság egyre növekszik, 3%-al ez alatt az idõ alatt. Míg Afrikában sürgõsen szükség van az egészségügyre, oktatásra és közmüvekre költött összegek megemelésére, addig a Nemzetközi Valuta Alap struktúrális korrekciós rendelkezései miatt ez a költekezés csak csökkent. Így például a közoktatásra költött egy fõre esõ pénz 1986 és 1996 között esett.
A "Harmadik Világ" katasztrófáját emberek idézték elõ. Ez nem automatikus. Az az igazság, hogy a 21-ik század elsõ évtizedében senkinek nem kellene éheznie. Azzal a pénzzel, amit a bankoknak adtak az egész világ éhezõinek sorsát lehetett volna jobbra fordítani és így milliók életét megmenteni. 2008 júniusában a Világ Élelmiszer Szervezete (WFO) $30 milliárd dollárt kért, hogy a mezõgazdaságot serkenteni tudja és ezzel a jövõ élelmiszer hiányait megelõzze. Csak hét és fél milliárdot kapott, négyévre osztva, ami kb. évi $1.8 milliárdot jelent. Ez napi két dollár minden éhezõnek.
Hagyományosan a nyugat "megoldása" ezekre a problémákra a segélyezés. A "gazdag" országokat arra ösztönzik, hogy több pénzt adjanak a "szegény" országoknak. De elõször is, az úgynevezett segélyként adott kevéske pénz az Ázsiából, Afrikából, a Közel Keletrõl és Latin Amerikából elrabolt vagyonnak csak egy aprónyi része. Másodszorra pedig, ez a segély gyakran az adakozó ország kereskedelmi, katonai vagy diplomáciai érdekeihez van kötve és így tovább konszolidálja a volt gyarmati országok alárendeltségét régi gyarmati uraikkal szemben.
És egyébként is, az nem elfogadható, hogy hatalmas erõforrásokkal rendelkezõ országok kénytelenek legyenek alamizsnáért folyamodni, mint ahogy a koldusok teszik a gazdagok asztalánál. Az elsõ feltétel az, hogy megtörjük az imperializmus uralmát és elüzzük a korrupt, helyi vezetõket, akik nem mások, mint az imperialisták és a multinacionális konszernek adminisztrátorai. Se segély, se jótékonyság, hanem a társadalom alapvetõ változása a globális szegénység megoldásának kulcsa.
Sok országban a munkásosztály, sok év elkeseredése és kimerültsége után, újra a harc útjára állt. A palesztiniai nép harca az izraeli elnyomás ellen folytatódik. De a jövõ kulcsa Dél Afrika, Nigéria és Egyiptom hatalmas munkásosztályának harcában rejlik. Egyiptomban tanúi voltunk egy nagy sztrájkhullámnak, melyek a privatizáció ellen és a munkahelyek védelmében folytak. Itt volt a sikeres Mahalla textilgyár sztrájkja, ahol 20,000 munkás foglalta el és mentette meg a gyárat. Az iráni munkásosztály is forrong. Itt is volt nagy sztrájkhullám, melyben a munkásosztály különbözõ szektorai is részt vettek: autóbusz sofõrök, hajógyári, textilipari, vasúti munkások, a Haft-Tapeh cukorgyár dolgozói, a kõolaj és egyéb szektorok munkásai. Ezek a sztrájkok mindig anyagi követelésekkel kezdõdnek, de a rezsim jellegébõl kifolyólag elkerülhetetlen, hogy elõbb utóbb politikai és forradalmi jelleget ne öltsenek.
Nigériában a munkások 8 általános sztrájkot szerveztek az elmúlt 8 évben, melyek megbénították az országot, elõtérbe hozva a hatalom kérdését, hogy aztán a saját szakszervezeti vezetõik gyengesége miatt elveszítsék a harcot. Dél Afrikában is az erõs munkásmozgalom általános sztrájkot általános sztrájk után szervezett, legutóbb 2007 júniusában és 2008 augusztusában. A munkásosztály imponáló megmozdulásait láthattuk Marokkóban, Jordániában és Lebanonban, sõt még a közel keleti reakció fellegvárában, Izraelben is. Munkások és parasztok tömegmegmozdulásait láthattuk Pakisztánban, Indiában, Bangladeshben és Nepálban ahol a monarchia bukásához vezetett.
Latin Amerika a forradalmi mozgalmak melegágya Tierra del Fuego-tól a Rio Grande-ig és Venezuela a fõvezér. Hugo Chávez felhívásait a szocializmusért folytatott harcra meghallották a tömegek. A szocializmus, mint eszme, újra napirenden van. Boliviában és Ecuadorban a tömegek kapitalizmus és imperializmus elleni harca halad elõre, az oligarchia frenetikus, Washington által támogatott ellenállása ellenére. Szükséges, hogy napirendre tegyük a munkásosztály politikájáért folyó harcot, a proletár internacionalizmust és a szocializmusért való harcot, mint a tömegek problémáinak egyetlen hosszútávú megoldását.
Követeljük:
1) A Harmadik Világ minden adósságának azonnali eltörlését.
2) Le a földbirtokosokkal és a kapitalistákkal!
3) A földbirtokosok vagyonának kisajátítását és agrár reformot. Mindenütt, ahol lehetséges, a nagybirtokokat kollektivizálni kell, modern módszerekkel, hogy a termelés növelhetõ legyen.
4) Az imperialista uralom alól való felszabadulásért! A nagy multinacionális cégek vagyonát államosítani kell.
5) Egy sürgõs analfabétizmus elleni programot, hogy müvelt és képzett legyen a munkaerõ.
6) Általános, ingyenes és széleskörü egészségügyi szolgáltatásokat.
7) Le a nõk elnyomásával! Teljeskörü jogi, szociális és gazdasági függetlenséget a nõknek!
8) Le a korrupcióval és az elnyomással! Teljeskörü demokratikus jogokat és a imperializmus helytartóit meg kell dönteni.
Le az imperializmussal!
A jelenlegi helyzet legmarkánsabb jellemzõje az a káosz és instabilitás amely megragadta az egész bolygót. Ez az instabilitás minden szinten látható: gazdaságilag, szociálisan, politikailag, a diplomáciában és katonailag is. Mindenütt vagy háború van vagy a háború veszélye fennáll: Afganisztán lerohanása után jött a még véresebb és még kriminálisabb iraki háború. Mindenütt voltak háborúk: a balkáni régióban, Lebanonban és Gázában; Darfur-ban, Szomáliában, Ugandában. Kongóban 5,000,000 embert mészároltak le az elmúlt pár évben és se az Egyesült Nemzetek se az úgynevezett nemzetközi közösség nem emelte fel még a kisujját sem.
Mivel tisztában van kolosszális hatalmával, Washington "normális" diplomácia helyett a legszégyentelenebb agressziót és megfélemlítést használja. Az üzenet brutálisan világos: "vagy úgy teszel ahogy mi akarjuk vagy lebombázunk és lerohanunk". Pervez Musharraf tábornok, Pakisztán elõzõ elnöke leleplezte, hogy közvetlenül a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után az Egyesült Államok azzal fenyegette, hogy addig bombázza országát míg "vissza nem ér a kõkorszakba" ha nem ajánlja fel teljes együttmüködését a terrorizmus és a Talibán elleni harcban. Mostanra Musharraf már nincs a színen és az US légierõ Pakisztán területét bombázza.
Az amerikai imperialisták azzal a hazugsággal rohanták le Irakot, hogy az tömegpusztító fegyverekkel rendelkezett. Azzal érveltek, hogy Saddam Hussein egy brutális diktátor, aki a saját népét kínozta és megölte. Most az Egyesült Nemzetek kénytelenek elismerni, hogy Irakban a tömeggyilkosság és a kínzás mindennapos jelenség. Egy nem rég lefolytatott közvélemény kutatás szerint az iraki nép 70%-a szerint a mostani élet rosszabb, mint Saddam uralma alatt volt.
A "terrorizmus elleni háború" világszerte több terrorizmushoz vezetett, mint eddig valaha. Akárhová berakja a lábát, US imperializmus mindenütt a legszörnyübb rombolást és szenvedést okozza. A halál és rombolás szörnyü képei Irakban és Afganisztánban Tacitus, római történész szavait juttatják eszünkbe: "És amikor egy vadont kreáltak úgy hívták, hogy Béke". De a US hatalmához képest, a Római Birodalomé gyerekjáték volt. Nem elég, hogy tönkretette Irakot, Washington most Sziriát és Iránt fenyegeti. Sikerült Közép Ázsiát destabilizálnia. Állandóan azzal próbálkozik hogy Venezuela demokratikusan megválasztott kormányát megdöntse és merényleteket szervez Chavez elnök ellen. Azon is munkálkodik, hogy Kubát újból mint gyarmatát kezelje és terrorista akciókat szervez ellene.
Az emberek többsége utálattal fordul el ezektõl a barbárságoktól. Ugy néz ki, mintha a világ hirtelen megõrült volna. De így reagálni semmi értelme nincs, sõt nem kivánatos eredményre vezethet. A jelenlegi helyzetet nem lehet azzal megmagyarázni, hogy az õrület vagy emberi gonoszság okozta. A nagy filozófus, Spinoza azt mondta egyszer: "Se nem sírjál se nem nevessél, inkább értsd meg!" Ez nagyon hasznos tanács, hiszen ha nem értjük a világot, amiben élünk, akkor soha nem fogjuk tudni megváltoztatni. A történelem nem értelmetlen. Mindent meg lehet magyarázni és a Marxizmus tudományos magyarázattal szolgál.
Annak semmi értelme, hogy a háború kérdését szentimentálisan közelítsük meg. Clausewitz mutatta meg már õsrégen, hogy a háború a politika folytatása más módszerekkel. Ez a véres káosz valamit jelent. Ez az imperializmus megoldhatatlan ellentmondásainak a hatása világszerte. Ezek egy olyan társadalmi-gazdasági rendszer rohamjai, amely zsákutcába jutott. Már láthattunk ehhez hasonló szituációkat a világtörténelemben, mint a Római Birodalom elhúzódott hanyatlását vagy a feudalizmus lassú elmúlását. A jelenlegi globális instabilitás azt tükrözi, hogy a kapitalizmus, mint társadalmi rendszer befejezte történelmi küldetését és már nem képes a termelõerõket fejleszteni, mint azelõtt.
A szenilis kapitalizmus, melyet minden oldalról ostromolnak a megoldhatatlan ellentmondások, megtalálta párját a legbrutálisabb imperializmusban, amit eddig a világ tapasztalt. Az egyre gyorsuló fegyverkezési verseny egyre tõbbet emészt fel la munkásosztály által elõteremtett javakból. Az Egyesült Államok, amely mostanra a világ egyetlen nagyhatalma lett, minden évben kb. 600 milliárd dollárt költ fegyverekre. Ez a világ teljes fegyverkezési kiadásainak majdnem 40%-a. Ezzel szemben Nagy Britannia, Franciaország és Németország egyenként 5-5%-ot költenek fegyverkezésre, míg Oroszország, alig hihetõ, de csak 6%-ot költ fegyverekre. Ez a helyzet az emberiség jövõjét fenyegeti.
Ezek a hatalmas összegek, melyeket a fegyverkezésre költenek, önmagukban elegendõek lennének a globális szegénység eltörlésére. Egy kommentátor úgy ítélte meg az iraki háborút, hogy az egyedül minimum 3 trillió dollárjában van az USA-nak. Ezt mindenki tudja, hogy õrültség. De a leszerelés csak alapvetõ társadalmi változással oldható meg. Az imperializmust csak úgy lehet eltörölni, ha kiiktatjuk a kapitalizmust és a bankok, monopóliumok uralmát. Ehelyett egy racionális világrendet kell alkotni, amely az emberek szükségletein alapul, nem a piacokért, nyersanyagokért és érdekszférákért folyó harcon, amely a háború igazi oka.
Követeléseink:
1) Ellenezzük az imperialista, reakciós háborúkat.
2) Minden külföldi katona azonnali visszavonása Irakból és Afganisztánból.
3) A pazarló fegyverkezési kiadások drasztikus csökkentése és a szociális költségvetés nagyfokú emelése.
4) Teljeskörü polgárjogokat a katonaságnak, beleértve a szakszervezeti tagságot és a sztrájkjogot.
5) Védjük Venezuelát, Kubát és Bolíviát Washington agresszív tervei ellen!
6) A rasszizmus ellen! Védjük minden elnyomott és kizsákmányolt nép jogait! A munkások maximum egységéért, függetlenül színüktõl, fajuktól, nemzetiségüktõl vagy vallásuktól.
7) A proletár internacionalizmusért! Világ proletárjai egyesüljetek!
Egy szocialista világért!
A piacot se tervezni se szabályozni nem lehet. A piac nem reagál a nemzeti kormányok rendelkezéseire. A Világbank elnöke majdnem elismerte ezt amikor azt nyilatkozta, hogy: "A G7 nem müködik. Egy jobb csoportra és jobb idõkre van szükség". De a jobb idõk eltüntek a láthatáron. A Nemzetközi Valuta Alap nem tudja az egész világot szubvencionálni. És ez a válság amivel szembe kell néznünk, egy világválság. Egy ország sem tudja megúszni. A válság globális és globális megoldást követel. És ezt csakis a szocializmus tudja leszállítani.
A középkorban a termelés a helybeli piacra került. Már azért is vámot, adót és egyéb sarcot kellett fizetni, ha a szomszédos városba akartuk eladni az árut. Ezeknek a feudális korlátozásoknak az eltörlése, a nemzeti piac és állam megteremtése voltak a modern kapitalista fejlõdés elsõdleges feltételei. A 21-ik században viszont a nemzeti államok és a nemzeti piac már túl szükek ahhoz, hogy kordában tartsák az ipar, mezõgazdaság, tudomány és technológia fantasztikus vívmányait. A világpiac eredete a nemzeti piacokban keresendõ. Karl Marx ezt már brilliánsan megjósolta a Kommunista Kiáltvány-ban 150 évvel ezelõtt. A világpiac nyomasztó uralma a modern éra legfontosabb jellemzõje.
Korai napjaiban a kapitalizmus haladó szerepet játszott, mivel elsöpörte a régi feudális akadályokat és megteremtette a nemzeti piacot. Késõbb, a kapitalizmus létrehozta a világpiacot, és ennek mindenek feletti uralma a modern éra legfontosabb jellemzõje. A globalizáció, mint jelenség, annak a következménye, hogy a termelõerõk már túlléptek a nemzeti állam szük határain. Ugyanakkor, a globalizáció nem törli el a kapitalizmus alapvetõ ellentmondásait. Hanem felnagyítja öket egy sokkal nagyobb méretre. Egy ideig a kapitalista rendszer túl tudta tenni magát saját ellentmondásain a világkereskedelem fejlesztésével (globalizáció). A történelm folyamán elõször az egész világ egy piaccá vált. A kapitalistáknak sikerült új piacokat és új befektetési lehetõségeket találniuk Kínában és másutt. De ez mostanra elérte a hátárait.
A jelenlegi válság végsõ fokon a termelõerõk lázadása a magántulajdon és a nemzeti állam által képviselt gúzsbakötés ellen. A jelenlegi válság globális. A globalizáció, mint a kapitalizmus globális válsága jelentkezik. Ezt nem lehet nemzeti alapon megoldani. Azzal minden szakértõ egyetért, hogy a bolygó problémáit nem lehet nemzeti alapon megoldani. A világon létezõ éhezést komolyan súlyosbította a USA öko-üzemanyag termelése. Ez kizárólag a mezõgazdasági nagyüzemek érdekeit szolgálja, senki másét. Csak egy globálisan tervezett gazdálkodás tudja megakadályozni ezt az õrületet.
Csillapíthatatlan haszon hajhászásával a kapitalista rendszer az egész bolygó jövõjét veszélybe hozta. Az a gazdasági rendszer amely pusztítja a bolygót a zsákmány kutatása alatt, amely pusztítja a környezetet, kivágja az esõerdõt, megmérgezi a levegõt amelyet belélegzünk, a vizet amit megiszunk és az élelmet amit megeszünk, nem érdemli meg, hogy fentmaradjon. A nagyvárosok utai tele vannak a magánautók dugóival. Forgalmi dugókban a lakosság elpazarolt 7 milliárd órát és 22.5 milliárd liter benzint 2003-ban. A tervezés hiánya a transzport rendszer összeomlásához és a környezet szennyezéséhez vezet a melegház gázok kibocsátása és a pollúció miatt, és ezekért 60-70%-ban a magánautók felelõsek.
Sok humán áldozata van ennek az õrületnek: a forgalmi balesetekben megsérültek és az áldozatok, akik meghalnak az utakon, az elviselhetetlen stressz, az embertelen feltételek, a zaj és a káosz áldozatai. Ugyanakkor az elveszett termelékenység is hatalmas. És mindez egyszerüen megoldható lenne egy integrált, megbízható, ingyenes, vagy majdnem ingyenes, tömegközlekedési rendszerrel. A légi, közúti, vasúti és vizi közlekedést állami tulajdonba kell venni; ésszerüen és integráltan megtervezni, hogy a lakosság szükségleteit kielégítse.
A kapitalizmus további létezése nemcsak a munkahelyeket és az életszínvonalat veszélyezteti, hanem komoly veszélyt jelent a bolygó jövõjének és a földi életnek.
Ez utópia?
A világpiacon megnõtt nagyfokú forgalomnak köszönhetõen a bankok és kapitalisták hihetetlen szuper-hasznot szereztek be az elmúlt idõszakban. De mostanra ez a folyamat elérte a lehetõségei határát. Mindazok a tényezõk melyek a világgazdaságot fölfelé vitték ezelõtt most lefelé viszik. A kereslet, amelyet természetellenesen stimulált a nagyon alacsony kamatláb, most hirtelen meredeken csökkent. A "korrekció" súlyossága a túlzott önbizalmat és az elõzõ idõszak "irracionális bõségét" tükrözi.
Ugyanúgy, ahol a feudalizmus hanyatlásának idején, ahol a régi korlátok, útvámok, helyi adók és valuták elviselhetetlen akadályai voltak a termelõerõk fejlõdésének, most a nemzeti államok határaikkal, útleveleikkel, import szabályozásaikkal, bevándorlási korlátozásaikkal és magas vámhatáraikkal akadályozzák az áru és a munkaerõ szabad mozgását. A termelõerõk szabad fejlõdése - az egyetlen garancia a humán civilizáció és kultúra fejlõdésére - azt követeli, hogy az összes államhatárt töröljék el és egy, az egész világra kiterjedõ, nemzetszövetség jöjjön létre.
Ezt csak a szocialista rendszer tudja elérni. A legfõbb feltétel a magántulajdon eltörlése a gazdaság kulcsfontosságú területein: A termõföld, a bankok és a legfõbb iparlétesítmények közös tulajdonba vétele. Egy központi, közösen kidolgozott termelési terv az egyetlen módja annak, hogy az ipar, a mezõgazdaság, a tudomány és a technológia kolosszális potenciálját mobilizálni lehessen. Ez egy a többség szükségletei alapján, nem a kisebbség haszna alapján müködõ gazdasági rendszer lenne.
Egy szocialista Európa, egy latin amerikai vagy közel keleti szocialista föderáció hihetetlenül monumentális perspektívákat nyitna meg az emberiség fejlõdése elõtt. A végsõ cél a Szocialista Világszövetség, melyben az egész bolygó erõforrásait az emberiség fejlõdésére használnánk fel. Háborúk, munkanélküliség, éhínség és nélkülözés, mint félig már elfelejtett rémálmok, a múlt rossz emlékei közé kerülnének.
Sokan azt mondják, hogy ez utópia, azaz egy olyan álom amit soha nem lehet megvalósítani. De ha valaki elmagyarázta volna egy középkori parasztnak a 21-ik századi jövõt, számítógépekkel és ürutazással, ugyanígy reagált volna. És ha komolyan belegondolunk, tényleg annyira nehéz lenne mindezt megvalósítani? A termelõerõk lehetõségei mára olyan szintre fejlõdtek, hogy az emberiséget gyötrõ minden problémát - a szegénységet, a hajléktalanságot, az éhséget, a betegséget és tudatlanságot - egyszerüen ki lehet küszöbölni. Erre az erõforrások már léteznek. Csak arra van szükség, hogy egy ésszerü gazdasági rendszert hozzunk létre amely meg is tudja valósítani.
A szocializmus tárgyi feltételei már régen megvannak. Ez tényleg ennyire utópista? Csak az igazán szüklátókörü szkeptikusok, akik nem ismerik a történelmet és nincs a jövõrõl elképzelésük hiszik ezt. A következõ kérdést kell föltennünk: a 21-ik század elsõ évtizedében elfogadható-e az, hogy az emberiség sorsáról, mindenki életérõl, munkájáról és otthonáról úgy döntsenek, mint amikor a kockát dobják a kaszinóban? Tényleg azt hisszük, hogy az emberiség nem tud találni egy a piac vak játékánál jobb rendszert erre?
Az úgynevezett szabad piac hívei még eddig nem jöttek elõ racionális elvekkel amelyek igazolnák ezt a felháborítóan nevetséges feltevést. Logikus érvek helyett csak azt bizonygatják, hogy ez egy természetes és elkerülhetetlen helyzet és egyébként is, nincs más választás. Ez nem következetes érv hanem vak elõítélet. Abban reménykednek, hogy ha elég sokáig mondják ezt, elõtt utóbb mindenki el fogja hinni. De maga az élet leplezte le azt a hazugságot, hogy "a szabad piacgazdaság jól müködik." Saját tapasztalataink és a szemünk világa bizonyítja, hogy nem müködik, hogy pazarló, kaotikus, barbár és egy ésszerütlen rendszer, amely kevesek érdekében milliók életét teszi tönkre.
A kapitalista rendszer büneit el kell itélnünk, ha másért nem, akkor azért, hogy képtelen a Föld népességét jóllakatni. További léte a civilizáció és kultúra jövõjét, sõt homo sapiens fentmaradását is fenyegeti. A kapitalista rendszernek ki kell múlnia, hogy az emberiség tovább élhessen. A jövõ szocialista társadalmában szabad férfiak és nõk ugyanolyan hitetlenséggel fognak visszatekinteni a mai világra, mint amikor mi a kannibálok világát tanulmányozzuk. És a kannibáloknak egy olyan világ amelyben az emberek nem ették meg egymást ugyanúgy utópistának tünt.
A vezetõség válsága
1938-ban Leon Trockij a következõket írta: "Minden olyan beszéd amely arról szól, hogy a szocializmus történelmi feltételei még nem értek meg, vagy tudatlanság vagy tudatos megtévesztés. A proletárforradalom tárgyi feltételei nemcsak, hogy ‘megértek'; hanem már kezdenek valamelyest megromlani. Szocialista forradalom nélkül, a következõ idõszakban, az emberiség egész kultúráját katasztrófa fenyegeti. Most a proletariátushoz kell fordulnunk, legelõször a leghaladóbb, forradalmi elõõrséhez. Az emberiség történelmi válságát kifejezhetjük mint a forradalmi vezetõség válságát."
A munkásosztály már régen megalakította a pártjait, hogy érdekeit így védje és hogy a társadalmat megváltoztassa. Vannak köztük szocialisták, munkáspártok, kommunisták vagy baloldaliak. De egyikük sem védi meg a kommunista vagy szocialista eszméket. A Második Világháború utáni hosszú fellendülés véglegesen megpecsételte a proletariátus tömegpártjainak bürokratikus és reformista degenerációját. A szakszervezeti vezetõk ugyanúgy, mint a szocialista és kommunista pártok vezetõségei a burzsoázia befolyása alá kerültek és elhagytak minden a társadalom megváltoztatására való törekvést.
A munkásosztály hagyományos pártjainak a vezetõsége, a Szociáldemokraták és a Munkáspártiak teljesen a kapitalisták és államuk hálójába kerültek. Az elmúlt idõszakban kivánságaik ellenére kénytelenek voltak államosítani egy csomó bankot, de azt úgy tették, hogy masszívan szubvencionálták a bankárokat és így a lakosságnak ebbõl semmi haszna nem lesz. Mi követeljük az egész bank és pénzügyi szektor államosítását, ahol csak minimum kártérítés jár és az is csak bizonyított szükség esetén.
A régi kommunista pártvezetõségek Oroszországban és Kelet Európában teljesen felhagytak Marx és Lenin forradalmi programjaival. Most láthatjuk azt az égbekiáltó ellentmondást, hogy pont amikor a kapitalista rendszer globális válságba jutott, amikor nõk és férfiak milliói a társadalom alapvetõ változását követelik, a munkásosztály tömegpártjainak vezetõi egyre kétségbeesettebben ragaszkodnak a meglévõ rendhez. Mint Trockij megjegyezte már jó régen: a világpolitikai helyzetet a proletárerõk vezetõségének történelmi válsága jellemzi.
Megengedhetetlen, hogy olyan vezetõk akik a munkásosztály és a szocializmus nevében, vagy akár még a "demokrácia" nevében is nyilatkoznak, részesei legyenek a bankoknak folyósított milliárdok megszavazásában, mivel ezek az államadósságot növelik és a munkásosztály a jövõben további szigorításokkal és költségvetési megszorításokkal fog ezekért megfizetni. Ezeket a rendelkezéseket állítólag mindenki érdekében hozzák, de a valóságban ezek a gazdag kisebbség érdekeit szolgálják és a többség érdekeit sértik. Ez a helyzet már nem tarthat sokáig.
A munkásosztály problémáira nincsenek megoldások tömegszervezeteiken kívül. A kapitalista válság hatására ezek a szervezetek tetõtõl talpig át fognak alakulni. Kezdve a szakszervezetekkel, a jobboldali vezetõk a tagság nyomására kénytelenek lesznek megmozdulni. Ha ezt nem teszik meg, akkor helyükre olyan embereket tesz majd a tagság akik jobban kapcsolatban állnak velük és képviselik majd az õ nézeteiket és törlekvéseiket. A mi feladatunk az, hogy a Marxizmus eszméit bevigyük a munkásmozgalomba és megnyerjük a munkásokat a tudományos szocializmus tanainak. Több, mint 150 éve Marx és Engels így írt a Kommunista Kiáltványban:
"Milyen viszonyban vannak a Kommunisták a proletariátus egészével?
"A Kommunisták nem alapítanak a munkásosztály többi pártjával szembenálló külön pártot.
"Az õ érdekeik nem mások és nem különböznek az egész proletariátus érdekeitõl.
"Nekik nincsenek saját szektáns elveik, melyekkel a proletármozgalmat alakítani akarnák.
"A Kommunisták kizárólag a következõkben különböznek a munkásosztály többi pártjától: 1. A különbözõ országok proletárjainak nemzeti harcaiban, megmutatják és elõtérbe hozzák az egész proletariátus közös érdekeit, nemzetiségüktõl függetlenül. 2. A fejlõdésnek azokban a különbözõ szakaszaiban amelyeken a munkásosztály áthalad a burzsoázia elleni harcában, õk mindig és mindenütt az egész mozgalom érdekeit képviselik.
"Tehát, a Kommunisták, egyrészt minden országban a munkásosztály pártjainak a legfelkészültebb és leghatározottabb részét képezik, õk azok akik a harcot vezetik; másrészt, ideológiailag az az elõnyük a proletariátus egészével szemben, hogy értik a proletármozgalom harcának útját, a körülményeket és ennek a végsõ eredményeit."
A Marxisták értik a tömegszervezetek szerepét. Mi meg tudjuk különböztetni a vezetõséget a munkások tömegeitõl akik mögöttük állnak. Egy szakadék választja el a vezetõség opportunista karrier hajhászóit azoktól a munkásoktól akik rájuk szavaznak. A fejlõdõ válság le fogja leplezni ezt a szakadékot és törésre fogja vinni a dolgot. A munkásosztály ragaszkodik tömegszervezeteihez a vezetõség politikája ellenére is, mert nincs alternatíva. A munkásosztály nem érti a kis szervezeteket. Minden szekta amely megpróbált "forradalmi tömegpártokat" alapítani a hagyományos tömegszervezeteken kívül csõdbe jutott és csõdbe is fog jutni a jövõben is.
Mi mindig harcolni fogunk a régi vezetõség csõdbe jutott politikája ellen és szembe fogunk szállni velük. Követeljük, hogy szakítsanak a bankokkal és a kapitalistákkal és fordítsák politikai tevékenységeiket a munkásság és a középosztály érdekei felé. 1917-ben Lenin és a Bolsevikok azt mondták a Mensevikeknek és az SR vezetõségének, hogy: "Szakítsatok a burzsoáziával, vegyétek át a hatalmat!" De a Mensevikek és az SR vezetõség csökönyösen megtagadták a hatalom átvételét. Ragaszkodtak a burzsoáziához és így elõkészítették a Bolsevik gyõzelmet. Ugyanígy, mi is felszólítjuk azokat a pártokat és szervezeteket akik a munkásosztályt képviselik és az õ nevükben beszélnek, hogy szakítsanak a burzsoáziával és harcoljanak egy szocialista kormányért amelynek szocialista a programja.
Mi kritikusan támogatjuk a munkásosztály tömegpártjait a bankárok és kapitalisták pártjai ellen. De ugyanakkor azt követeljük tõlük, hogy olyan politikát folytassanak ami a munkásosztály érdekeit szolgálja. Teljesen ki van zárva, hogy a recessziót megakadályozzák azok a rendelkezések, amiket eddig a különbözõ kormányok és központi bankok hoztak. Részleges megoldások nem fognak sikerre vezetni. A probléma abban áll, hogy a munkásosztály tömegszervezeteinek vezetõsége minden országban elvetette az alapvetõ társadalmi változás perspektíváját. Pedig pontosan arra van szükség.
A társadalmi lét határozza meg az öntudatot. A munkásosztály általában tapasztalataiból tanul és a kapitalista válság azt jelenti, hogy pillanatnyilag a tanulás nagyon gyors. Mi segíteni fogunk abban, hogy a munkások levonják a megfelelõ konzekvenciákat, nem hangos agitációval, hanem türelmes magyarázatokkal és a tömegszervezetekben folytatott renszeres munkával. Sokak kérdezõsködnek és válaszokra várnak. A Marxisták feladata csak az, hogy tudatossá tegyék a munkásosztály már meglévõ tudatalatti, vagy félig már tudatos vágyát a társadalom megváltoztatására.
1) A szektáns módszerek ellen!
2) Forduljunk a munkásosztály tömegszervezetei felé!
3) Harc a szakszervezetek átalakításáért!
4) Harc egy Marxista programért!
Építsük együtt az IMT-t!
A világ jelenlegi helyzetén nem elég siránkozni. Cselekedni kell! Azok akik azt mondják, hogy: "Engem nem érdekel a politika" jobban tették volna ha egy más idõszakban születnek. Manapság senki sem menekülhet a politikától. Csak próbáljátok ki! Nyugodtan hazaszaladhatsz, bezárhatod az ajtót és elbújhatsz az ágy alatt. De a politika meg fog látogatni és be fog kopogni. A politika befolyásolja életünk minden aspektusát. A baj csak az, hogy sokak szerint a politika azonos a meglévõ politikai pártokkal és vezetõ politikusaikkal. Csak egyszer nézik meg a parlamenti jeleneteket, a karrierizmust, az üres szónoklatokat és már elidegenülnek.
Az anarchisták arra a következtetésre jutottak, hogy nincs szükségük pártra. Ez helytelen. Ha a házam kezd bedõlni, a konklúzió nem az, hogy akkor az utcán fogok aludni, hanem az, hogy sürgõsen meg kell javítani. Ha nem vagyok megelégedve a szakszervezetek és munkáspártok jelenlegi vezetõségével, akkor harcolnom kell egy alternatív vezetõségért, amelynek programja és politikája megfelelõ arra, hogy az én érdekeimet szolgálja.
A Nemzetközi Marxista Irányzat (IMT) a szocializmusért harcol öt kontinens negyven országában. Mi a Marxizmus szilárd alapjain állunk. Mi megvédjük a Marx, Engels, Lenin és Trockij által kidolgozott alapvetõ eszméket, elveket, irányvonalakat és hagyományokat. Jelenleg a mi hangunk még nagyon gyenge. Hosszú ideig a Marxisták kénytelenek voltak az ár ellen úszni. Az IMT bebizonyította, hogy ezekben a nehéz idõkben képes volt szilárdan megtartani elveit. De most már a történelem árjával úszunk együtt. Összes perspektíváink igaznak bizonyultak, az események igazolták õket. Ez rendíthetetlen hitet ad nekünk a Marxizmus eszméiben és módszereiben, a munkásosztályban és az emberiség szocialista jövõjében.
Elõször a legahaladóbb munkásokat és fiatalokat fogjuk elérni, késõbb a mi eszméink el fognak jutni a munkásosztály tömegeihez minden gyárban, szakszervezeti alapszervezetben, bizalmi bizottságban, minden iskolában, fõiskolán, minden munkáskerületben. Hogy ezt a munkát sikeresen végezhessük a segítségetekre van szükségünk. Nekünk kellenek akik cikkeket tudnak írni, ujságot tudnak árulni, pénzt tudnak gyüjteni és mozgalmi feladatokat tudnak ellátni a szakszervezeti és munkásmozgalomban. A szocializmusért folytatott harcban minden hozzájárulás fontos és mindenkinek van szerepe. Mi azt szeretnénk ha te is szerepet vállalnál ebben a harcban. Ne gondold, hogy: "Én egyedül nem számítok". Együtt, ha szervezetté válunk, együtt igenis számítani fogunk.
A munkásosztály kezében óriási hatalom van. A munkásosztály engedélye nélkül egy lámpa nem égne, egy kerék nem forogna, egy telefon nem csengene. A probléma csak az, hogy a munkások nincsenek tisztában ezzel az óriási hatalommal amit a kezükbe tartanak. A mi feladatunk az, hogy megértessük velük ezt a tényt. Harcolni fogunk minden reformért, minden elõrelépésért, akámilyen kicsi is az, mert csak az ezekért folytatott harcon keresztül jön meg a munkásosztály önbizalma saját erejében és abban, hogy meg tudja a társadalmat változtatni.
A tömegek hangulata változóban van mindenütt. Latin Amerikában forradalmi mozgalmak vannak, amelyek növekedni és terjedni fognak más kontinensekre is. Nagy Britanniában, az Egyesült Államokban és a többi ipari nagyhatalomban sokan, akik eddig elfogadták a meglévõ társadalmi rendet, elkezdték megkérdõjelezni azt. Eszmék, melyeknek eddig csak szük hallgatósága volt, nagyobb visszhangra találnak majd a szélesebb rétegek között. Most készül a világ az osztályharc eddig példátlan megerõsödésére.
Amikor a Szovjetúnió összeomlott, azt mondták, hogy a történelemnek vége. Pont az ellenkezõje igaz, a történelem még nem kezdõdött meg. Az azóta eltelt 20 év alatt a kapitalista rendszer teljesen csõdbe jutott. Szükséges, hogy egy szocialista alternatíváért harcoljunk! A mi célunk egy alapvetõ társadalmi változás elõidézése és a szocializmusért való harc kiterjesztése nemzeti és nemzetközi szinten. A legfontosabb ügyért harcolunk: a munkásosztály felszabadításáért és egy új, magasabb rendü emberi társadalom létrehozásáért. Ez az egyetlen cél amiért a 21-ik század elsõ évtizedében érdemes harcolni.
Csatlakozz hozzánk!
London, 2008. október 30.